Vármegyék sorsa 1541 után
Buda török kézre kerülése (1541) után a középkori Magyarország területének egy része török fennhatóság alá került, a maradék részen az 1526. november-decemberi kettős királyválasztással (I. Szapolyai János és I. Habsburg Ferdinánd) kezdődött „egy ország, két király” állapot folytatódott, majd az újabb szétválás, végeredményben a három részre szakadás következett: északon és nyugaton a királyi Magyarország Habsburg királyok uralma alatt, középen az egyre gyarapodó török hódoltsági terület, keleten pedig az Erdélyt és a hozzá csatlakozott Partiumot magában foglaló Erdélyi Fejedelemség.
Az új helyzet a vármegyék sorsának alakulását is befolyásolta. A dunai Habsburg Birodalomhoz tartozó (1556–1700 között spanyol Habsburg Birodalom is volt) királyi Magyarországon (fővárosa Pozsony volt, szlovák neve Bratislava) fennmaradt a vármegyerendszer, a magyar rendek ragaszkodtak a külön államisághoz és alkotmányhoz, országuk mindig elkerülte, hogy az osztrák örökös tartományok közé sorolják be. (Utóbbiak a Habsburg-ház uralma alá öröklés, és nem választás vagy háború útján került tartományok. Ezek kezdetben: Alsó- és Felső-Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, Tirol és Vorarlberg. 1620-tól Cseh- és Morvaországot, majd Sziléziát és Görz-Gradiskát, a 18. század második felétől Galíciát és Bukovinát, 1816-tól Dalmáciát, 1850-től Salzburgot és 1861-től Isztriát is közéjük sorolták.)
A királyi Magyarország sajátos helyzetét néhány kettősség jellemezte: előtörténetét az 1526-os kettős királyválasztás alakította, bent a rendi önállóság és a Habsburg-központosítás feszült egymásnak, kintről oldalait a lófarkas, illetve a kétfejű sasos zászló fémjelezte. Két malomkő zúzta, mint azt attól az időtől elterjedt „két pogány közt, egy hazáért” mondás is kifejezte. Különállása két fő külső támaszának pedig az Erdélyi Fejedelemség (ide értve nem utolsósorban Bocskay István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek hadjáratait is) és a török veszély bizonyult. A rendi önállóság visszaszorítására törekvő Habsburgok annak szerveibe a 16. századtól már kétkamarás (felsőtábla, alsótábla) országgyűlésbe, a rendi hivatalokba, tisztségekbe és a nemesi vármegyébe ütköztek. Ezek visszaszorítására nem hívtak össze országgyűlést, nem engedélyezték a nádori tisztség betöltését, hanem helyére helytartót neveztek ki. Így a legfontosabb rendi szervvé egyre inkább a vármegye vált. A vármegyei közgyűlés a magyar rendi ellenállás legfőbb politikai fóruma lett. Ugocsa non coronat (Ugocsa nem koronáz), a kis vármegye szuverén elutasító válasza 1527-ben I. (Habsburg) Ferdinánd koronázási meghívójára (Ugocsa nem alkuszik formában is) szállóigévé s egyben – mondhatni – a nemzeti ellenállás nem hivatalos jelszavává vált.
A törökök a meghódított területeken nem vették figyelembe azok korábbi közigazgatási felosztását, saját állami berendezkedésüket, igazgatásukat, tulajdonviszonyaikat vezették be, s ennek következtében a nemesi vármegye intézményei nem működhettek. A hódoltsági területet a vilájetekre („tartományokra”), azokat szandzsákokra („megyékre”), utóbbiakat pedig nahijékre („járásokra”) osztották. A vilájetet pasa, a szandzsákot bég, a nahijét pedig aga vezette. A felosztás általában adóügyi szempontok szerint történt. A török hódoltság alatt álló magyarországi területeken elsőként 1541-ben megszervezett és mindvégig a legfontosabb közigazgatási egység, a Budai vilájet egyben az egész hódoltsági terület központja is volt, élén a budai pasával, aki – mint polgári és katonai vezető – rangban a később alakult vilájeteket kormányzó pasák felett állt. Ez egyrészt Buda fekvésével magyarázható, másrészt pedig azzal, hogy a budai pasák 1623-tól vezíri címet is viseltek. Legnagyobb kiterjedésekor a hódoltsági területet hét vilájet alkotta: a Budai, Temesvári (másodiknak alakult 1552-ben), Győri, Egri, Kanizsai, Váradi és Érsekújvári (utolsónak alakult 1663-ban, szlovák neve Nové Zámky). A kaza (körzet) igazságszolgáltatási egység volt, élén a kádi (bíró) állt. A hódoltság idején (1541–1699) a parasztvármegye a nemesi vármegye pótléka, a parasztok önvédelmi szervezete volt a közbiztonság fenntartása érdekében. Miután 1686-ban Budát felszabadították a Szent Liga csapatai, és a második mohácsi (1687) és a zentai (1697) csatában a törökök döntő vereséget szenvedtek, a karlócai békében (1699) kénytelenek voltak lemondani magyarországi hódításaikról – a Bánság vagy Bánát kivételével, ahonnan csak 1718-ban vonultak ki. (Az erdélyi magyarság körében többnyire a Bánság megnevezés terjedt el. A délvidéki magyarok viszont inkább Bánátot mondanak és írnak.) A nemesi vármegyék visszanyerték befolyásukat a hódoltsági terület felett. A török kiűzése, a hódoltság befejeződése után a paraszthadnagyok és tizedesek vármegyei alkalmazottak lettek. A parasztvármegye így „feloldódott” a nemesi vármegyében.
(folytatjuk)
