Salamon Andrásnak, Sft. Gheorghe, str. Ciu­cului 107, regiunea Braşov – így szólt a címzés. Közel fél évszázad után most veszem észre: izgalmamban (mert úgy hullt a könnyem, mint a záporeső) elfelejtettem odaírni, hogy Romániába vigyék a lapot. Ezúton is köszönöm az olasz postának, hogy nem sajnálták a fáradságot, és kiderítették: merre kell továbbítani a fontos (!) küldeményt. A szövege így hangzik:
Drága Nagytata! E pár soraimmal tiszta szívből utólag köszöntöm önt névnapja alkalmából, kívánok jó egészséget és hosszú életet. Én a kicsi fiammal megléptem Itáliába, és innen még nem tudom, hova megyünk. Az ellátás, minden nagyon jó, majd írok Amerikából vagy Ausztráliából. Bocsánat, hogy nem szóltam senkinek, de így jobb elválni. Én szenvedni nem tudok, és ezért otthagytam az uramat, hogy válogasson a nők közt tetszése szerint. Tehát ne búsuljanak, én fogok még írni. Csókolom mindnyájukat, és jó egészséget kívánok. Tisztelettel: Ellike és Dorici.
1967. XII. 27.
Be kell vallanom az igazat, hogy az ellátás, akárcsak a bánásmód (ez később derült ki), bizony mostoha volt, tehát füllentettem nagyszüleimnek. A havi zsebpénz szűkösen csak kávéra, és ha dohányzott is valaki, akkor pár csomag olcsó cigarettára volt elég. De szavamat ne felejtsem: a második, az egyszerű, olcsó postai levelezőlapot férjemnek címeztem, és egy könnyet sem hullattam rá. Kezemben a drága golyóstollal hosszasan bámészkodtam az alig húsz-huszonöt négyzetcentiméteres felületre, és nem tudtam, hol is kezdjem. Hogy nevén szólítsam férjemet: pl. Dragă Dorel! (Kedves Dorel!) Még mit nem! Csak így írjam?: Dorel! Megszólítást sem érdemel az ilyen ember! Inkább azt kellene ráfogalmaznom a lapra, hogy ezentúl nem állok az útjába, szabadon felviheti a lakásba a lapostetves kurváit! Tőlem háremet is nyithat! És ami maradt a házban, azt szétosztogathatja a nők közt. Vádiratot szerettem volna fogalmazni, de az jutott eszembe, hogy nyílt lapra írok, a postás is elolvashatja, és akkor rám nézve szégyen a közönséges beszéd. Hosszú ingadozás után a tényközlő „tudósítást” választottam. Hogy a trieszti Campo di refugiiban vagyunk, és részemről vele mint férjemmel a kapcsolat befellegzett. Úgy fogalmaztam: ne számítson rám többé. Jó megérzésem volt, hogy nem „kurváztam” és „lapostetveztem”, mert évekkel később ez a levlap dokumentumként szerepelt a válóperünk iratcsomójában. Francia földön váltunk, iratainkat fordíttatni és hitelesíteni kellett. Lett volna amin szórakozzék a közjegyző, a tisztelt bíróság, az ügyvéd. Idejében felfogtam továbbá, hogy nemcsak Todorică, a kancsi postásunk, hanem bizony a Securitate is olvashatja az üzenetet, tekintettel férjem munkakörére.
Már alkonyodott, amikor kisfiam felébredt első szabad délutáni álmából. Én többször is leellenőriztem a szövegeket, majd kinéztem az ablakon, és miután meggyőződtem, hogy a postaláda – a kapusház közelében – épp ellenkező irányban fekszik a butikhoz viszonyítva, első szabad sétánkra invitáltam Valentint. Vacsora után lementünk a klubba. Hatalmas tömeg ült a tévé előtt, az esti híreket, a politika alakulását figyelték izgatottan, és füstfelhőben politizáltak. Amerika szovjet tengeralattjárókat fedezett fel, Kubából merészkedhettek amerikai partközeli vizekre. Pontosabban a vizek alá, de engem az ilyesmi nem érdekelt. Elmém egyfolytában azon zakatolt: holnap reggel feltétlenül munkára kell jelentkeznem, mert rettenetes ez a pénztelenség.
Már kora reggel (hogy korai, ezt óra hiányában a táborélet „mozgolódása” alapján ítéltem meg) kihallgatást kértem Maresal Marinónál. Egyetlen munkalehetőség mutatkozott: használt ruhák válogatása. Felirat­koztam! Szá­mom­ra ez volt az első találkozás azzal, amit viccesen turkálónak, toprongy-shopnak, second handnek neveznek mostanában. Külön kellett válogatnunk az épet és a szakadtat, a tisztát és piszkosat stb. Ami kevés pénzt adtak, abból napi egy kávét engedhettem meg magamnak. Ilyen­kor beletettem három-négy kockacukrot, hogy ezzel is tápláljam magam, s a zsebembe is süllyesztettem vagy négyet a fiamnak. Havi ötezer líra azt jelentette, hogy napi százhetven líra volt a nettó költekezési lehetőségünk, ünnepnapokat is beleszámítva. Nos, már említettem, ötvenöt lírára kellett bélyeget tennem egy képeslapra. Híg volt az olasz pénz! De térjünk a tárgyra!
Már a fogdában észrevettem, hogy kisfiam könnyen fárad, sokat alszik. Egyik délután, ami­kor munkából hazatértem, Valentint lázasan találtam. A gyermek tüdőgyulladást kapott. Be kellett vinnem a vöröskeresztes osztályra. Ott kezelték egy jó hónapig. Amikor megtudták, hogy már beszélek valami keveset olaszul, és nővér vagyok, behívtak, hogy dolgozzak mint nővér. Ezzel a turkálás véget ért, együtt lehettem Valentinnel, ami hatalmas dolog volt, de a fizetés ott sem haladhatta meg a havi ötezret.
A napi kosztot ingyen kaptuk, de az olyan is volt. Mindennap makaróni valamilyen szósszal. Valentin két hét után már nem volt hajlandó megenni. Csokoládét és húst követelt. Sürgősen megkérdeztem Maresal Ma­rinót, nem tudna-e nekem valami pluszmunkát ajánlani, hogy még többet keressek.
– Tudok! – mondta. – Mossa le a nyolc emeletet minden este, fentről kezdve és lefelé, s akkor kap még ötezer lírát havonta.
Este kilenckor a lakóépületben már mindenki a szobákba húzódott, sőt, már be is voltak zárkózva. Csehszlovákiából, Magyarországról, a Szovjetunióból voltak menekültek. És mostam a lépcsőket egy éjjel. Mindig fentről kezdtem a munkát, és jöttem lefelé. Már a harmadik vagy negyedik emeleten voltam, amikor hallottam, amint fennebb nyílik egy ajtó, és egy férfi rám szól a magasból. Mégpedig románul!
– Doamna Elvira! Ce faceţi aici dumnea­voastră? (Maga mit csinál itt?)
Felnéztem a lépcsőházban:
– S hát maga engem honnan ismer? – kérdeztem vissza.
– Én is menekült vagyok, mint ön – válaszolta a magasból.
– Bocsánatot kérek! Most nincs időm beszélgetni! Sietnem kell, hogy elvégezzem a munkámat!
– Jöjjön csak vissza! Itt a sarokban egy csomó piszok maradt – hallatszott fentről.
Én gyanútlanul visszamentem. A férfi ekkor nekem ugrott, és hátulról orromra szorított valami maszkot, benne egy nedves zsebkendő vagy vatta lehetett. Moszkvai nővéri tapasztalatomból, ahol sebészeten kezdtem, felismertem az altatószer, a kloroform szagát, tudtam, hogy azonnal ható következményei vannak. A férfi közben próbált becibálni a szobába, de én visszafogott lélegzettel harcoltam, és valahogy olyan szerencsésen rúgtam egyet hátrafelé, hogy ott ütöttem meg, ahol neki a legjobban fájt. Rosszul is lett, én pedig a pillanatot kihasználva fellármáztam az épületet. Leszaladtam a szolgálatos szobájába, s arra kértem, jöjjenek, mert támadás ért. Fel is rohantunk az emeletre, de már senkit sem találtunk. Az ablak viszont nyitva volt a szobában! A férfi feltételezhetően a közelben levő tűzoltólétrán ereszkedett le az udvarra, ahonnan már könnyű volt eltűnni. De az sem kizárt, hogy elaltatásom után ki akart dobni az emeletről. Bizony történt olyasmi is Campo di refugiin, hogy valaki nem bírta a honvágyat, otthon maradt szeretteinek hiányát, és levetette magát a magasból. (Vagy talán őt is... kidobták?)
Maresal Marinónak én azzal magyaráztam a történteket, hogy Triesztből küldtem egy lapot a nagyapámnak és a férjemnek is. Akkori­ban Romániában a külföldről érkező leveleket kibontották, elolvasták. A képeslapot még kibontani sem kellett. Tekintettel férjem szigorúan titkos munkakörére, jónak láthatták utánamküldeni valakit, hogy tegyen el láb alól. Fel­tételezem, hogy szomszédomat a tömbházunk második emeletéről is likra szedték amiatt, hogy útlevelet adott a kezembe. Tény: pontosan tudták, hogy a trieszti menekülttáborban vagyok, hiszen ezt saját kezem írásával a tudomásukra hoztam. És rám is találtak! Mindez persze mai napig csak hipotézis értékével bír.
Én akkor egyik ijedségből a másikba estem. Attól tartottam, hogy újabb kémgyanúba, újabb kivizsgálásokba keveredem, de a táborparancsnokot ez a romániai szekushipotézis nem foglalkoztatta. Maresal Marino különben a legkisebb részletekig ismerte fogságom történetét, vallomásaimat is beleérte, annyira, hogy tőle tudtam meg: az utolsó, szentestei kihallgatóm, a magyar atyafi az Interpol munkatársa volt. Nem kizárt, hogy figyeltek rám a táborban is, de ezt nem vettem észre.
Az incidenstől kezdve sajnos nem dolgozhattam egyedül éjszakánként. Én kértem, hogy tegyenek még valakit hozzám a szobába. Végül megoldódott a dolog, beköltöztettek mellém két cseh leányt. Valentin így valamelyest társaságba került. Ennek örvendtem, de a többletkereseti lehetőség ezzel elúszott. Hát karórára nem futotta a pénzemből, de sikerült vennem egy olcsó vekkerórát. Mindig a zsebemben hordtam, az hangosan ketyegett, s a kolléganők hecceltek, hogy időzített bombát hordok magammal.
Hát bombamerénylettel, kémkedéssel meg ilyesmivel nem foglalkoztam, de voltak titkos, nagy terveim a jövőt illetően. Maresal Marinót már az elején megkérdeztem, nem maradhatnék-e Olaszországban, de ő sajnálkozva hozta a tudomásomra, hogy az olaszok nem fogadnak menekülteket. Punktum! Így telt el január.
Mellesleg a várható jövőt illetően én már toprongyválogatós napjaim idején szakszerű felvilágosítást kaptam, mégpedig egy egyetemi professzortól, igaz, akkor nem hittem a szavának. Vladimir, akivel együtt válogattam a ruhákat, ukrán volt, közgazdász a kijevi egyetemen. Tanítványai közül valaki besúgta, és menekülnie kellett.
– Én New Yorkba, Chicagóba, a kanadai Montrealba, Párizsba, de legrosszabb esetben Sydneybe fogom kérni a kihelyezésemet, amikor oda kerül a sor – kalatyoltam neki oroszul munka közben.
Vladimir erre lecsapta a nagy csomag ruhát, és majd feldőlt a nevetéstől.
– A nyugati demokrácia és a szabadság nem úgy működik, Elvira, mint a házasság, ahol mi választunk! Mi, a kommunista táborból menekültek egyszerűen eszközök leszünk bizonyos népességpolitikák kivitelezésében. Az megtörténhet, hogy magát Kanada befogadja, de nem ám a nagyvárosokba! Hanem pl. Eszkimóföld­re, ahol követelőzik az őslakosság, és betelepítéssel próbálják elnyomni a számarányát. 
Vladimir kis előadást rögtönzött. A franciákat is emlegette. Hogy a volt gyarmatbirodalomból Franciaországba menekülteket felhelyezték Elzász-Lotaringiába, mert az valamikor a németeké volt...
– S hát a maguk Ceauşescuja! Ro­mániában! Alig mászott fel a székbe, s már nem ugyanezt csinálja? Tologatja az országon belül a lakosságot, iparosít... – magyarázta a professzor nekihevülten.
Én nem értettem, hogy miről beszél. Történelemhez, politikához sejtelmem sem volt. Megbántani nem akartam Vladimirt, nem szóltam vissza, de arra gondoltam: jobb lett volna, ha Kijevben befogja a száját, és otthon marad marxista-leninista-sztahanovistának.

* * *

...És amint említettem: eltelt január. Maresal Marino egy nap behívatott, és tudatta az örömhírt:  a felsőbb szervek jóváhagyták az emigrációs kérésemet. De jelenleg csak Új-Zélandba mehetek, mert ott tudtak engem munkába helyezni mint nővért. Valami apró településről lehetett szó, mert senki sem tudta, hogy a térképen körülbelül hol keresse. (Igaza volt Vladimirnek, villant az agyamba.)
– Te jó Isten! Hát mihez kezdek én olyan távoli országban? A maori őslakosok (emberevők?) földjén!

(folytatjuk)