Álmodtunk egy új jogrendet, csodásat és szépet, de a korrupt áldemokrácia közben mindent összetépett. Emlé­kezzünk csak vissza azokra a lendületes napokra és nagy reményekre, amelyek a székelymagyar és román embereket hajtották az 1989-es változások utáni első hónapokban, években. Arra a lendületre, amivel nekiláttak és nekiálltak a rabló kommunista rendszer által elsajátított, államosított javaik visszaszerzésének a kifosztott tulajdonosok vagy azok örökösei. Akiknek szülei vagy nagyszülei a háborúban, a Duna-csatornánál vagy börtönökben megalázva, megkínozva haltak bele szenvedéseikbe. Milyen lendülettel és reményekkel rohanták le a földhivatalokat, közjegyzőket, hogy időben beszerezzék a bizonyító okiratokat, dokumentumokat az elrabolt javaikról, hogy a megjelenő törvények előírása szerint az irataik és kérelmeik iktatásra kerüljenek. Hogy az okiratok begyűjtése után a „notifikálás” néven ismert iratcsomót a végrehajtónál elhelyezzék. Mindezt az idős, elszegényedett vagy a kegyetlen rendszer által nyomorult sorsba döntött emberek költségeket és fáradságot nem kímélve megtették. Mert kötelességük volt eljárni a sok kínszenvedés utáni elégtételért vagy a kifosztott, megalázott szülők, nagyszülők tisztelete és szeretete miatt.
Mindezek után megkezdődött a vesszőfutás az igazuk kiharcolásáért az egymás után megjelenő törvények időszakában: ki bírta egészségileg és anyagilag a sok huzavonát, ügyvédi, szakértői és bírósági költségeket. Ez a ritkább eset, a többség nem bírta felvállalni, és veszendőbe ment a tulajdona. Beleroskadt, belebetegedett a jogi útvesztőkbe, csűrés-csavarásba, igaza keresésébe. Az 1991/18-as földtörvény, az 1995/112-es ingatlantörvény, majd a várva várt 2001/10-es ingatlantörvény és a rengeteg módosító törvény zsákutcába vezető labirintusából sokan a mai napig nem tudtak kivergődni.
A huszonkét éve tartó összevissza jogfosztás után most jövünk csak rá, és most fordulunk felhívással az emberekhez, hogy vonuljanak az utcára az Igazság napján, 2012. szeptember 1-jén. Amikor már az egyházi és a magánjavak nagy része idegen kézbe került, és nem történt meg az igazságos visszaszolgáltatás és kártalanítás a nagy mai demokráciában, az Európai Unió  tagállamában. Eltűntek, átalakultak, átlényegültek a tulajdonok, egyházi és polgári javaink. Semmibe vették és figyelmen kívül hagyták a megjelent törvényeket, ezek szakaszait, pontjait; a jogot és a jogállamiságot is megsértve a törvénykezés és a bírósági határozatok egy alapvető emberi jogot, a magántulajdonhoz való jogot semmisítenek meg. Ott, ahol a 2001/10-es törvény a felek közti megállapodásra 60 napos határidőt szabott (23 szakasz, 1. cikkely), az illetékesek még tizenkét év után sem hoztak határozatot a „notifikált” igényről,  választ sem adtak –  törvény ide vagy oda – , az Igazság napjáig sem.
Igen, jogot kaptunk irataink felkutatására, beszerzésére – főleg, ha közben nem tüntették el azokat –, hitelesítésére, busás költségek utáni iktatására és letétbe helyezésére. De az igazságszolgáltatás elmaradt. Ezért emeljük fel végre hangunkat összefogva és újra meg újra lendületet, erőt és bátorságot véve az igazunk kiharcolására.
De hol az igazságszolgáltatás egyáltalán? Mintha nem is létezne független, a törvények és a jogok tiszteletben tartására épülő, politikamentes igaz­ságszolgáltatás.
Az igazság szó elejéről az i betűt elhagyva a gazság marad, és a valóságra ébredünk. Rá kell döbbennünk arra, hogy az igazságszolgáltatás reményében várva várt törvények huszonkét éven át nem szolgáltak másra, mint hogy a kifosztott igénylőket egy nagy, több éven keresztül körbejárató, hosszú labirintusba tereljék, aminek csak hossza van, de vége máig sincs. Erre a labirintusra kell most egy közös nagy erővel és összefogással kijáratot vágni, és végiggondolni, megszervezni a jövő útját. Igaz ügyért küzdünk már huszonkét éve, szívünk egy célért dobog, mi sem hagyjuk veszni az elrabolt Fogolyán tulajdont.

Szotyori Nagy Áron