Alig csak egyéves késéssel aszfalt került a sepsiszentgyörgyi Gesztenye utcába. Kellett, ideje volt már. A szakik egyúttal a Gábor Áron tér felőli támfalnál is dolgoztak. Olyan jó ráérősen, mint akik napibérért. Építettek többek között egy lépcsőt. Arrébb, mint hol volt az eddigi. Mely a Váradi József utcába fel. Szegélykő, aszfalt. Elegáns, már csak korlát kellene hozzá.
Elszöszmötöltek a grádiccsal pár napot. Aztán hoztak egy rakomány földet. Egyenletesen elterítették, amint a felső és alsó úttest közötti szintkülönbség kéri. Az új lépcsőt kikerülve, a régit betemetve. Na, ez vicc, gondoltam, valamelyik olyan munkásra bízták a szép fekete föld elegyengetését, aki ha látta is a tervrajzot, annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez. S hogy másnap rászól majd a mérnök, a mester, a megrendelő: Dzsiku, lapátold már el onnan azt a humuszt, nem látod, hogy betemetted a lépcsuszt? De nem, a fű mindjárt kinő, holnap kaszálni lehet az oldalt, és Dzsiku nem jött a lapáttal azóta sem, és erre mondom én: csókoltatom a tervezőt. Mert a fő csapást megszüntette, a nagyobb forgalom ugyanis ezen a részen a tér és a Váradi utca között zajlik, a Gesztenye utcai tömbházakba – hová az új lépcső vezet – sokkalta kevesebben mennek. Amúgy a járókelők meg is oldották a dolgot, a betemetett lépcsősor helyén rendesen letaposták a földet, ott aztán fű soha ki nem nő. És vártam, hogy valaki csak tán észreveszi a bakit, és mégis visszaküldi Dzsikut, hiszen a terv sem szent, s tévedni emberi dolog, de nem, azért sem. Pedig a munkások még vígan légkalapácsolnak, látják, hogy átlagban óránként tíz ember keresi lábával a legrövidebb utat, s egy ha a szegélykővel megtámasztott aszfaltcsíkokon felkaptat. Mondanám ismét, csókoltatom az ilyen tervezőt, ha minap valami hangos szóváltásra fel nem figyelek. Valami főnökféle, inkább olyan kisebbecske magyarázta nagy hangon a két-három lézengő szaktársnak, nem is kellett volna az új lépcsőt elkészíteniük, nem volt benne a tervben, de valamelyik tömbházlakó szólott, hogy neki úgy rövidebb, hát megcsinálták, de nem lehet mindenkinek kénye-kedvére ezt is, meg azt is, most már jól van így, ahogy van, lász köj bine, s egyébként is mit támasztjátok a lapát nyelét, ne filozofáljatok ti is állandóan, mars dolgozni. Ennyi a szöveg veleje, nem szó szerint idézve (csak néhol).
Hát, ha megépült az az új lépcső, egye fene, most már mindegy, hogy benne volt-e a tervben, vagy sem, de valakinek mégis kéne szólnia Dzsikunak, mielőtt kőkeményre tapossák a földet a mindig legrövidebb útvonalat kereső gyalogosok, fedje már ki azt a régi töredezett lépcsőt, s esetleg ha annyi jó szándék lészen majd a munkásokban, amikor az aknatetőket újraaszfaltozzák, hajítsanak két lapát flasztert arra a két régi lépcsőfokra is.
