Íróembernél semmi sem biztos. Leül verset írni, novella lesz belőle. Meghívják egy témában előadást tartani, más lesz belőle. De azért ez sem biztos. Csak annyi, hogy az írótáborba való érkezést meg kell ünnepelni. Mert az Erdélyi Magyar Írók Ligája évente csak egyszer, immár jó ideje Árkoson.
Ünnep hát, amikor Székelyudvarhelytől Kolozsvárig, Marosvásárhelytől Csíkszeredáig összegyűl az írófélék válogatottja, s az ünnep a tábornyitás másnapjának reggelén is tart. A hangulat ilyenkor még nem fokozott, Lövétei Lázár László vásári kikiáltóként kínálja a Székelyföld szeptemberi számát, felmerül annak lehetősége, hogy a kastély helyett a lefedés alatt tartassék meg a délelőtti előadás, de a szigorú ügyvezető Király Zoltán nem enged a negyvennyolcból, így hát Nonó terelgeti nyáját, mely ilyenkor még engedelmes, s lehet, kíváncsi is.
Mert a délelőtti előadás az erdélyi irodalom magyarországi recepciójáról (kellene hogy) szól(jon), s azért minden íróemberben berzenkedik a kiskakas ő maga, no meg sorsosai megítélésének tárgyában. Ehhez képest Lakatos Mihály Nyirő Józsefről, Erős Kinga Berde Máriáról. Ebből biztos nem lesz vita, hiába a műsorban. És vitatkozás sem. Csatabárdok tehát nem ásatnak elő, talán majd később. Esténként, éjszakába nyúló okfejtéseken. Melyek természetszerűleg irodalomról (is), politikáról (többnyire), miegymásról (legfőképp), szóval csupa olyasmiről, mi manapság (és mindig, mióta világ a világ) íróember képzeletét (hivatását, elkötelezettségét nemzete iránt) foglalkoztatja. Például a mai tüntetésről. Megyünk? Nem kérdés. Inkább az, hányan megyünk. A szigorú ügyvezető biztos, példája talán ragadós. Különösképp, hogy ma délelőtt irodalomkritikáról lészen szó (legalábbis a végleges program szerint), s íróembernek ilyenkor könnyen harapós kedve kerekedik.
