A város gazdag történelmének egyik kiemelkedő eseménye a második pun háború idejére esik, amikor lakói sikerrel védték meg Hannibál hadai ellen i. e. 217-ben. A római kori emlékekben (városfalak, diadalív, színház, amfiteátrum, lakóházak) bővelkedő város a negyedik század folyamán püspöki székhely lett, legrégebbi temploma, a San Salvatore ma is áll a középkori városfalakon kívül. A római birodalom bukását követően Spoleto hosszú évszázadokon keresztül Közép-Itália legfontosabb lombard hercegségi központja volt. A hagyomány szerint a 12. század közepén Barbarossa Frigyes pusztította, majd ugyanazon század végén a Pápai Állam része lett. Ebből az időszakból való a város belső falgyűrűje, és egyik ékessége, a homlokzatán bizánci stílusú mozaikkal díszített Santa Maria Assunta katedrális. A várost uraló, a városi kormányzat székhelyeként is működő fellegvár a 14. század elején épült, ma múzeum.
Spoletóban ifjúsági szállások és szállodák ajánlataiból válogathat a zarándok, a legközelebbi ferences kolostor a mintegy 8 kilométerre lévő Montelucóban található. Utóbbi irányába indulunk mi is ki a városból, azonban megragadunk a Szent Péter-templomnál, hosszasan fejtegetve nyugati homlokzatának igényes román kori faragványait. Az előttünk magasodó hegyre már nem mászunk fel, maradunk. Néhány órával később előkerül a templom papja is, aki készséggel adja át nekünk a zarándokok számára fenntartott épületrészt. A szokásos napi rutin: mosás, pihenés, fényképek rendezése, naplóbejegyzések után elkészül vacsoránk, az újabb tonhalas saláta is.
Jegyzeteink „bakancskoptató” műutas szakaszt ígérnek a következő napra, nem csalatkoztunk. Az ismétlődő kapaszkodóknak a domb tetején feltűnő település vagy forrásvíz reményében ugrunk neki, de az igazi megpróbáltatást a zarándokút vonalát jelző sárga nyíl és vagy TAU utáni keresgélés jelenti. Az előírt napi távolság (25 km) utolsó negyedénél a jelzés végképp eltűnik, így az erdőben való kóválygás helyett marad az ugyan lényegesen hosszabb, de biztonságosabb kerülőút egészen Cesi városkáig. Valójában a felette magasodó erdő ferences remeteségébe kellene eljutni, azonban ez egyelőre reménytelennek tűnik. Dél­után négy óra, üzlet zárva, a városka papja is valamelyik közeli településen szolgál. Néhány óra alatt azonban újra gyökeresen megváltozik minden. Megnyitják a kávézót, beindul az élet. Segít­sé­get kapunk, telefonálunk. Fra Ber­nardino remete érti a gondunkat, egyik önkéntes segédjét küldi utánunk, akitől megtudjuk, hogy több csoport is kifogásolta már a jelzések hiá­nyosságait, sőt, olyan eltévedt zarándok is akadt, aki éjszakai keresőcsoport segítségére szorult.
Fra Bernardino két évtizede talált rá erre a csodálatos természeti környezetben még a bencések által épített, majd a 13. század elején a ferencesek által tovább bővített, de már szűk másfél évszázada elhagyatottan álló kolostorra. A Risorgimento, az egységes Olasz Királyság létrejötte ugyanis az egyházi javak részleges államosításával járt, amely főleg a szerzetesrendeket érintette. A ferencesek is számos rendházuk felhagyására kényszerültek, így maradt magára többekkel együtt a Cesi feletti remeteség. Ezt javíttatta ki példásan és alakíttatta celláit zarándokszállássá az említett remete. Valójában egy önfenntartó közösséggé formálta a helyet, folyamatosan cserélődő vendégekkel és a kertgazdálkodásban, állattartásban, zarándokok fogadásában segédkező önkéntesekkel, ahol nem zavaró a villanyáram, vezetékes víz hiánya és a felfogott esővízzel, erdőben való fürdés sem. Egyszerre zarándokok között találjuk magunkat, Pietralunga után újra (végre) társaságukban vacsorázunk. Közülük többen már napok, hetek óta itt vannak, megvallásuk szerint a hely hangulatának, szellemiségének engedve szakították meg Rómába vezető gyalogútjukat.
Mi is hasonlóan érzünk, de tartanunk kell az útitervet, még öt nap és kb. 100 km áll előttünk. Hajnalban meredek, köves ereszkedőn hagyjuk el a remeteséget. Az út Cesin, majd népes ipari városon vezet keresztül. Újabb, sorrendben tizenkettedik állomásunk Collescipoli. A mindössze pár száz lakosú falucska a közeli Terni városhoz tartozik, azzal ellentétben szerencsésen átvészelte a második világháború idejének légitámadásait. A csendes településen ifjúsági szállás működik, a plébánián nem fogadnak zarándokot.
A megterhelő első  napok tanulságai alapján igyekszünk betartani a javasolt napi szakaszokat, így az út második részében már 15–30 km között váltakozó távolságokat teszünk meg a gyaloglás számára kedvezőbb, erdős környezetben. Umbria déli részén a településrendszer is sűrűbb, mindezek megkönnyítik a gyalogszerrel járt zarándoklatot.
Jegyzeteinkben Stroncone mellett a „ki ne hagyd” szerepel. A domb tetejére épült város az egykori spoletói lombard hercegség déli határán fekszik, még az első ezredforduló előtt alapították, szűk utcáival középkori hangulatot áraszt. A zarándok első útja hagyományosan a Convento San Francesco irányába vezet, a város alatt ugyanis itt mai napig élnek ferences barátok, ugyanők igazgatják a helyi plébániát is. Itt újabb kiváltságban részesülünk: a közeli településeken szolgáló házfőnököt helyettesítő barát kivételt tesz velünk. Rövid városnézést követően vendégül lát, majd hűvös szobában pihenhetünk. A délután előkerült házfőnök már nem örvend a szigorú szerzetesi szabályok alapján működő kolostor új vendégeinek, de beletörődve vacsorát főz, hálát mond a hozzá vezérelt vándorokért, majd bőséges reggelit is csomagol. A magunk részéről hasonlón hálával gondolunk vissza a barátokra és a különleges élményre, és Umb­riát magunk mögött hagyva megkezdjük zarándoklatunk utolsó részét.

Szöveg és kép: Csáki Árpád és Henning János