1973. október 27-én hívták életre a Sepsiszentgyörgyi Olt Sport Clubot – a mai Municípiumi Sport Club (így, hogy Sport Club, és nem Sportklub!!!) elődje – azzal a jól megfogalmazott céllal, hogy tömörítse – egyelőre három sportágban: labdarúgás, kézilabda, birkózás – a város, a megye legtehetségesebb fiataljait, legjobb sportolóit, és lehetőséget biztosítson a tehetségesek kibontakoztatásához, neveléséhez; ugyanakkor folytonosságot biztosítson emelt szinten a sportiskolából jövő fiataloknak a sportoláshoz.
1973. október 27-én az OSC huszonöt tagú vezérkara egy jó anyagi háttér tudatában – a városi sportmozgalom készletében levő legjobb létesítményekkel (akkor), a frissen átadott sportcsarnokkal, stadionnal (salakos atlétikai és viszonylag jó gyepszőnyeges focipályával), salakos kézilabdapályával, az épülő Kisstadionnal – várta, fogadta sportolóit, és egy jól megfogalmazott céllal: országos élvonalba jutni!
Csak emlékeztetőül: a már A-osztályos birkózócsapat mellett B-, majd A-osztályossá kellett emelkednie a női kézilabda-együttesnek, B-osztályossá a férfi kézilabda- és labdarúgó-együttesnek. Nem részletezem most a menet közben bekövetkezett változásokat, csak a tényt hangsúlyozom: a csapatok teljesítették az irányukban megfogalmazott elvárásokat. Ennek köszönhetően a stadion lelátója minden második hét végén benépesedett, akárcsak a sportcsarnoké, s mert csapatversenyben voltak birkózóink, ők is besegítettek a sportcsarnok lelátóinak még jobb kihasználásába... Menet közben bővült az OSC, majd MSC szakosztályainak száma (atlétika, rádióamatőr, torna stb., stb), nőtt a sportolók létszáma is, de sajnos, ahogy haladtunk előre az időben, úgy fogyott, apadt a város fiataljainak, sportolóinak köréből igazolt versenyzők sora. S ez a fogyás, tetszik vagy nem tetszik egyeseknek, lassan és biztosan vezetett az MSC várostól való elszakadásához. Futballtalanították a klubot, majd a kézilabdát is vakvágányra szalasztották... Tessék, most sportjátékok nélkül maradt, s ezzel szurkolótábor nélkül is. Az egyéni sportágak – atlétika, torna, cselgáncs, úszás, most a birkózás is – évente egy-két versenyt rendeznek „hazai pályán”. Azok a sportkedvelő szentgyörgyi emberek, akik hozzá voltak szokva a kéthetente telt ház előtt zajló sportrendezvényekhez, ma az MSC részéről nem kapnak szinte semmi sportversenyt. Kinek jó ez az eltávolodás? Kinek? – elvégre Sepsiszentgyörgyön székel az MSC.
Ne sértődjön meg a klubvezetés, de ha sportegysége révén tényleg része akar lenni a város sportéletének, akkor olyan sportágakra kell váltania, amelyek vonzzák a város lakóit; vagy a futtatott sportszakosztályainak olyan évi sportnaptárt kell összeállítania, amelyekkel belopakodik a város lakosságának szívébe. És vonatkozik ez az eredményességre is. Legyünk tárgyilagosak, a birkózást leszámítva nemzetközi szinten nem sok vizet zavarnak az MSC sportolói (beleértve az „importáltakat” is), mert egy-egy Balkán-bajnoki érem nem jelent ma bravúros teljesítményt.
Valahányszor elhaladok az MSC kihaltnak tetsző székháza előtt, eszembe jut a székely bácsi története. Az öreg székely utazik a vonaton, jön a jegyszedő, s a jegyét kéri. Megkapja. Nézi, forgatja, újra nézi, majd megszólal: – Tata, a maga jegye Brassóba szól, a vonat pedig Csíkszeredába megy. – Na, és a mozdonyvezető tudja, hogy rossz irányba megy? – így a székely.
