Valóban itt az idő, hogy a bennünket ért igazságtalanságok miatt újra és újra utcára vonuljunk, hadd tudja meg a román hatalom: elegünk van packázásaiból, sunyi törvényalkalmazásaiból, a magyar kisebbség semmibevételéből. Nem tűrhetjük tovább, hogy megfosszanak szellemi, tárgyi javainktól, mit őseink testáltak ránk utódjaik elméjének pallérozása érdekében.
Románia annak idején elfogadta a mindent vissza, azaz a restitutio in integrum elvét és gyakorlatát, de jó ideje leállt a folyamat, s ha tehetnék, létét is tagadnák. Ráadásul megpróbálják visszakaparintani azt is, amit korábban visszaszolgáltattak, főként, ha egy-két semmiember piti önös érdekből zsoldjukba áll. Benedek Levente és Fejér Zoltán nevét fel kell jegyezni a város annaleseibe, hogy még unokáink is tudják, ők azok, akik harminc ezüstpénzért elárulták közösségünket.
A tiltakozás, amit szombaton városunkban tartottak, erős volt, elszánt és határozott. Autóbuszok százai szállították Máramarostól Moháig, Budapesttől Székelyudvarhelyig azokat a magyar embereket, akiket felháborított, hogy igazságszolgáltatási praktikákkal fosztanák meg közösségünket a jó, nagy hírű, ősi iskolájától. De elegünk van abból is, hogy Bukarest érzéketlen és elutasító majd minden magyarkérdésben. Románia miniszterelnöke például még a tüntetés alatt képes volt kijelenteni: reméli, a Legfelsőbb Bírói Tanács éber lesz, és igazságügyi eljárást indít a tüntetők ellen.
Kár, hogy mára sokan elfeledték: a kilencvenes évek utáni igazságkereső időkben a helyi iskolamegosztási folyamat során a román közösség iránti gesztusként a korszak akkori vezetői a város legszebb iskoláját, az egykori katolikus leánygimnáziumot önként és dalolva átadták a románoknak. Mihai Viteazul Főgimnázium néven él és virágzik, míg a száműzött Mikes Kelemen Líceum egy jellegtelen épületegyüttesben máig teremgondokkal küzd.
Mindez a béke kedvéért és nevében történt, de béke azóta sincs, két gyászmagyar közreműködésével újra móresre akarnak tanítani bennünket, a magyar egyházakat, s azt próbálgatják, miként indíthatják el ugyanezt a visszarablási folyamatot Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden vagy épp Kolozsvárott.
Ha harmincezer magyar ember tiltakozása a Ponta-féle hatalom számára csak újabb vizsgálódási, vegzálási lehetőséget jelent, akkor legközelebb 200–300 ezren, esetleg félmillióan kell kiállnunk és kiáltanunk: el kezetekkel iskoláinkról!
De még ez is kevés. Megmaradásunk egyetlen esélyére kell fordítanunk minden közös szándékot, akaratot, és következetesen hangoztatnunk: nem alkuszunk, területi autonómiát akarunk legalább a Székelyföldnek!
