Régi munkáltatóból lett barátaim meghívására kerültem Szingapúrba két hónapra. Londonból megállás nélkül tizenhárom órát repültem. A hosszú úttól eleinte kicsit tartottam, de a végén már sajnáltam leszállni. Mert az út sem volt mindennapi...
Még fel sem szálltunk, elkezdtek forró törülközőket osztogatni. Akkorát, mint egy zsebkendő, de nagyon forró volt… Körbe kellett néznem, hogy ki mit csinál vele, de csak kezet kellett törölni. Aztán hozták a menüt: vacsora előétel: lazacos szendvics, utána választani lehetett háromféle étel közül, két ázsiai, egy európai volt, utána sajt és keksz, fagyi! Tea/kávé plusz a fogások között lehetett rágnivalót kérni, hoztak is kérés nélkül először mogyorót, csokit, gyümölcsöt és hát mindenféle italt: whiskyt, gint, sört, bort, koktélt, amit akartál! Volt reggeli is, kétféle megint, plusz kifli, joghurt, gyümölcs… hát egyszerűen: keleti kényelem!
Vacsora után, „lefekvés” előtt osztogattak zoknit, fogkefét és fogkrémet… (na, ezt elhoztam), ha nem akartál esetleg fogat mosni, akkor volt szájvíz a mosdóban… és kézkrém… A kisgyerekkel utazóknak volt lenyitható gyermekágy a gépen. Mivel nekem volt egy egész kanapém (mellettem nem ült senki, három székem volt), a két étkezés közt az utat végigaludtam, nem is tévéztem, pedig az is volt, mindenféle film: ismeretterjesztő, rajzfilm, amit akarsz.
A szingapúri reptéren egyből 90 napra beengedtek, nem kértek sem meghívólevelet, sem semmit. (Fura a Changi-reptér: az első olyan, amit eddig láttam, hogy le van szőnyegezve…)
Az utca, ahol lakunk, Európára emlékeztet: itt házak vannak, nem tömbházak. Mivelhogy Szingapúr egy kicsi sziget, leginkább felfelé építkeznek (persze erre is van szabály, semmi nem lehet magasabb 280 méternél – bárhova építenek, közel van a reptérhez, ezért nem szabad ennél magasabb épületet felhúzni). Minden nagyon tiszta, légkondicionált, és lépten-nyomon egy bevásárlóközpont, mely nyáron mind tele van: májustól júliusig tart a nagy szingapúri kiárusítás.
Kicsit furcsa, mert emlékeztet Venezuelára a nagy meleg és a pálmafák miatt, de ez itt sokkal tisztább és biztonságosabb, meg kevesebb az autó (kb. ötmilliós lakosság 597 ezer autóval…). A gépkocsik száma egyre nő, annak ellenére, hogy a kormány a kilencvenes években bevezette a COE-t (certificate of entitlement), a jogosultsági bizonyítványt. Ez egy speciális engedély, a lényege: ahhoz, hogy autót vezethess, a sajátodat persze, kell legyen ilyen bizonyítványod is, nem elég a jogosítvány stb. A bizonyítvány kb. 50 000 (ötvenezer) szingapúri dollárba kerül!!! Azért írom, hogy kb., mert licitálni kell, s itt válik bonyolulttá az ügy, de azért mindenki kocsikázik. Pedig a metró isteni, légkondicionált, a nagyobb csomópontok mint egy-egy repülőgép-terminál, van olyan futószalag, ahova ráállsz, hogy vigyen… Biztonságos, a metró és a platform között van egy ajtó, nemigen lehet beesni a sínekre… Fura mód egy biciklist sem látni, tán a nagy melegben nem tudnak tekerni.
Én nem tudok módszeresen várost nézni: hogy adott napon éppen mit nézek meg, az függ a hangulatomtól, az időjárástól meg egyéb külső tényezőktől. Itt most úgy turistáskodom, hogy felszállok az első buszra, s addig megyek, amíg valami érdekeset nem látok, és akkor ott leszállok. Így jutottam el Chinatownba, Szingapúr kínai városrészébe… Na, hogy ott mi van! Hát oda vissza kell majd mennem! Piac, igazi kínai piac: mindenféle ajándéktárgyat lehet itt kapni, többek közt ilyen pólókat, hogy „Singapore is a fine city”. A fine értendő úgy, mint fáin hely, ahol lakni lehet, és fine, mint büntetés… Mindenért büntetnek: a metrón nem szabad enni, inni, cigarettázni, külön felhívják a figyelmet, hogy durian-t sem lehet enni – ez egy helyi gyümölcs, és leírhatatlanul büdös, nagyon erős szaga van (én kanálisszagként kategorizáltam)… Továbbá nem lehet graffittizni, rágógumizni (azt nem is lehet vásárolni a boltokban, egyszerűen nincs).
Ravaszul mindenre van valami szabály: az egyetlen ország, ahova szingapúriak szárazföldön, tehát akár autóval is átmehetnek, az Malajzia. Na, ott olcsóbb a benzin, tehát az okos szingapúriak onnan hordtak át egy darabig, mert most a törvény szerint csak úgy engednek ki Szingapúrból, ha a tank minimum háromnegyedig tele van. Ha nincs tele, akkor visszatolatsz Szingapúrba, megtöltöd, és már mehetsz is.
Chinatownban nemigen fényképeztem, mert a piaci árusokat ugye nem nagyon lehet. Elmentem két templomba, az egyik, a Sri Mariamman, Szingapúr legrégibb hindu temploma, 1827-ben épült. Csoda, hogy megmaradt, ott mindent lerombolnak, ami régi, és újat építenek helyette. A templomban tartanak olyan aszketikus megnyilvánulásokat, mint tűzön, azaz forró szénen járkálás, persze csakis a hithűeknek. Nagyon érdekes, mindenféle színes szobrokkal dekorálták a tetőt is. És le kellett húzni a cipőt. Talán edzésként a forró tűzön járáshoz: a cementpadló olyan forró, hogy a fal mellett kell végig sétálgatnom, az árnyékban. Aztán útközben belebotlottam még egy templomba, ezúttal buddhistába (nem is tudom, lehet-e ezt templomnak nevezni…). Ez a Buddha Szent Fogának Temploma. A fogat állítólag 1980-ban találták Burmában, amikor beomlott egy stupa (a stupa dombszerű építmény, ahol általában Buddha-relikviákat őriznek). Ebben a szingapúri templomban van a világ legnagyobb imahengere, az mozog lassan körbe, és amíg az ember egyszer lejárja ezt a kört, elmond egy imát… Van benne egy Buddha Pavilion tízezer kicsi Buddha-szoborral…
Chinatown után sikerült eljutnom Szingapúr Kis-India nevű részébe... Persze, hindu templom van nem is egy, de itt végre elkaptam egy szertartást, le kellett ülnöm a földre, nem azért, mert úgy illik, hanem mert itt félmeztelen papok osztották az áldást! (Nemigen kaptam el a lényeget, hogy mi is történik, lehetett tejet vásárolni, s azt áldozták, úgy láttam, a szent tehén oltárán, de az is lehet, hogy valamit oltárian félreértettem.) Egy másik hindu templomban ebédidő volt, a hívek cipő nélkül üldögéltek a földön, és ették a rizst, amit ott, helyben főztek ejsze a papok, mert szakácsot nem láttam. Be lehetett fizetni egy menüre, mindenki kézzel evett. Itt láttam egy karaokebárt, elébe ki volt téve egy Buddha-oltárszerű dolog, ahova lehetett áldozatot hozni, gyertyát gyújtani, füstölőt füstöltetni, nem tudom, hogy a bárba menés előtt-e vagy inkább utána.
Elmentem az itteni tengerpartra is, a parttal párhuzamosan van egy nagy park, a helyiek inkább azt használják ki, itt lehet flekkenezni, persze csak civilizált körülmények között, van tízméterenként egy flekkensütőplacc, betonasztalokkal (nem lehet elhordani!) és ráccsal. A helyiek itt sportolnak, röplabdáznak, vagy bicikliznek a négykerekű tekerőn (a kicsinyített mását otthon a játéküzletekben lehetett kapni).
Addig mentem körbe-karikába, egyszer csak megint valami kínai piacfélén találtam magam, ahol állt egy nagy, kövér Buddha-szobor, mindenki jött és simogatta, tapogatta a kövér hasát – kiderült, hogy a szobor megérintése szerencsét hoz.
Vendéglőben vagy kifőzdékben enni olcsó, a kifőzdék olcsóbbak, mintha otthon főznél magadnak. Két-három szingapúri dollárért (10 dollár kb. 29 lej) már kiadós tányér rizst vagy noodles-nek nevezett makarónifélét adnak, csirke- vagy marhahússal, vagy amivel kéred, akár tintahallal is. Van mindenféle-fajta étel: indiai, kínai, koreai, de valahogy mindegyikben szerepel a rizs vagy a noodles… A kávé, az nagyon finom, egyszerű babkávé, sűrített tejjel és forró vízzel felöntve, a neve kopi, és a kopitiam-nak nevezett kávézókban lehet kapni (kopi=kávé, tiam=üzlet).
A nemzeti nyelv a maláj, malájul szól a himnusz is, de mellette az angol, a kínai (mandarin) és a tamil is hivatalos nyelv, ennélfogva minden négy nyelven van kiírva mindenhol. Régebb létezett egy „szingapúri angol” nyelv is, a szinglish, ezt a kormány igyekszik kiiktatni, de azért elő-elő bukkan, főleg idősebbeknél (pl. egy kávézóban a kávémba forró tejet kértem, a lány a biztonság kedvéért visszakérdezett, hogy „hot or hotnot?”, a hotnot jelentvén a hideget).
Az emberek vékonyak, törékenynek tűnnek, a mai napig nem láttam egy túlsúlyos embert. Az üzletekben is ennek megfelelő a kínálat, egy nagyobb méretekkel rendelkező egyén már bajban lenne öltözködés szempontjából.
Mindenkinek van „segítője” – helpernek hívják –, általában filipinó lányok, asszonyok, akik itt, Szingapúrban dolgoznak mint bejárónők… Olyan bejárónő, aki ott lakik a családdal. Az utcában is minden házban van egy helper, az ő dolguk a főzés, mosás, takarítás, autómosás, kutyasétáltatás… heti hat napot dolgoznak, vasárnap szabad. Olyanok is vannak, akiknek gyerekeik, férjük él a Fülöp-szigeteken, évente egyszer, sőt, nem ritka, hogy kétévenként mennek haza…
Szingapúr nagyon biztonságos, nagyon szabályos, nagyon rendezett – számomra egy kicsit „mű” és egy kicsit túl szigorú. De az is lehet, hogy ez egyszerűen Ázsia.
