Nos, hogy nem eme út vezet a kiegyensúlyozott két- vagy többpártiság jellemezte politikai és a józan belátás uralta közélet kialakulásához, az bizonyos. Márpedig az alaptörvény megreformálásához nem is lenne szabad más légkörben közelíteni, különben az áldozatul esik a pártos elfogultságnak, és valóban minden jel arra vall, a közeljövőben másra nem is számíthatunk.
Mégsem árt tisztázni: felemás helyzetű kisebbségként, regionális identitású, nagy lélekszámú népközösségként meghatározható magyar nemzetrészként, mit is várnánk el egy, a realitásokkal s az európai egyéni és kollektív joggyakorlat mai állásával számoló alkotmánymódosítástól.
Vitánk ugyanis nem csupán a Romániát egységes nemzetállamnak kikiáltó paragrafussal van. Ezt ugyan főbenjáró torzulásnak tartjuk, hiszen bebizonyosodott, nem egyéb az asszimilációs nyomás formális és informális fenntartásának folytatásánál, ama tizenkilencedik századi, avítt nemzetépítő törekvés továbbvitelénél, mely belső fejlesztés helyett mások rovására gyarapítaná saját népét.
Jellemző, hogy érdekvédelmi szervezeteink parlamenti, ún. elfogadottságának is egyfajta részleges politikai beolvadás az ára, holott azok feladata az általuk megszervezett, önálló életvezetésre nevelt nemzetrész képviselete és lehetőleg csorbítatlan beillesztése lenne a multikulturálisan felfogott állami közegbe. E szellemben érdemes megjegyezni, hogy mint minden jogait védő és érvényesíteni kívánó kisebbség, egy átlátható törvényhozási életben (legyen az egy- vagy akár kétkamarás, de melyben a két ház nem egymás örökös elgáncsolásával van elfoglalva) vagyunk mindenekelőtt érdekeltek, és egy valóban parlamenti köztársaságban, melyben a kisebbségek képviselői konzultációs jogon túl, amolyan vétójoggal is rendelkeznek saját ügyeikben, és akár részt vesznek a kormányban, akár nem, főhivatalnokaik semmiképpen sem hiányozhatnak a nem választott struktúrákból.
Érdekes e tekintetben a nemrég felvetett elképzelés, mely a kisebbségeknek arányszámuk szerint fenntartott bizonyos számú képviselői helyről beszél, melyeken aztán pártjaik saját választói súlyuk szerint osztozhatnának. Eme újítás új integrációt indítana el a kivédhetetlenül sokrétűvé váló kisebbségi közéletünkben, melynek pluralizálódását amúgy sem fogja tudni megakadályozni semmilyen hatalomkisajátítás.
Az államszerkezeti átalakításban a „saját ügyek” körének megvonásán múlik minden, nem lehet vitás, ezek állandóan bővülő értelmezése vezethet el a nem többségi polgár teljes egyéni és közösségi emancipációjához. Éppen ezért a hazai politikai rendszer és a közéleti demokratizálódás elmélyítését gáncsoló paragrafusok ártanak a legtöbbet minden nemzeti kisebbségnek, így például az, hogy belső önrendelkezésének még elemi formáit sem tűrik meg. Nem elegendő a nyelvhasználat absztrakt szabályozása, hiszen annak alacsony hatékonysági fokáról nap mint nap meggyőződhetünk. A magyar kulturális életirányítás és integráció hatóköreinek tágítása, az oktatási és egyéb művelődési intézmények, a közszolgálati sajtó, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás, rendfenntartás, egészségügy stb. külön intézményeinek, részlegeinek, tagozatainak, szolgáltatási vonalainak létrehozása az, mely a kisebbségi polgárt felszabadítja a hátrányok nyűgének uralma alól.
Mert hogy ezek minden szólam és hangzatos állítás ellenére továbbra is rendszerszerűen uralják jelenleg is mindennapjainkat, ki tagadhatja?