Márkosfalvi Orbán Dezsőt ilyen konoknak, megalkuvást nem ismerőnek ismertem meg. Még a kilencvenes évek elején hozott össze a gazdatársadalom újjászervezésének sodra. Két különböző generáció, és mégis közös törekvések. Ő azonnali eredményre buzdított, amikor — sűrűn példázódva az erdélyi gazdamozgalom, általában a székely közösségi értékek tapasztalatával, szívósságával — gazdálkodott, gazdakört szervezett és irányított, s ezt telegépelt, mindig postán érkező kézirataival az olvasók tudomására is kívánta hozni. Hogy példát vegyenek róla. Kezdő szerkesztőként, egy napilap mindenre kötelező figyelmével igyekeztem e régi, ám értékeiben annál szervesebb világot olvashatóvá ,,hangszerelni". Nem mintha azok a gondolatok nem lennének máig érvényesek, ám a forma, az eladhatóság, ha úgy tetszik a cégér egyéb követelményeket is támaszt(ott).

A mozgalom erőteljes felfutása — talán szükségszerűen? — sajnos, elmaradt. Mint ahogy Orbán Dezső kéziratai is egyre ritkábban érkeztek a szerkesztőségbe. Mert akkor már energiáit egy másik kötődés, a székely nép történetének tanulmányozása, a ki tudja mióta gyűjtögetett adatok rendszerezése kötötte le. Orbán Dezső nem tartozott a ,,hivatalos" történészek közé, talán ezért is életműve, a Székely Gesta, ez a vaskos és rendhagyó történelemkönyv hosszú ideig kéziratban szunnyadt. Hogy végül, már a kilencvenedik életévén túl egy sajátos székely történelemkönyvvel ajándékozzon meg. Testvérével együtt pedig — Sámuel úr címmel — egy családtörténettel, amely a székely társadalom legkisebb, de legerősebb alapsejtjének életébe nyújt betekintést.

Márkosfalvi Orbán Dezső egy századon át ragaszkodott ahhoz a közösséghez, amely gondolkodását, munkáját meghatározta. Most, amikor búcsúzunk tőle, erre a konok ragaszkodásra is érdemes odafigyelni.