Kosztándi B. Katalin akvarelljei a tárlatnézőkből mindig a szelíd komolyságot, a változás felett álló biztos hitet, a hervadás dekadenciája helyett az elmúlás magasabb rendű törvényszerűségét hozza elő. A kézdivásárhelyi Art Gallery fennállása után a második kiállítás többségében mappákban megőrzött, a ritkán vagy egyáltalán be nem mutatott képeket tárja a néző elé. Az 1975–80 közötti időszakban készült képek szerepelnek nagyobb számban. Hasonló az élmény kedvenc könyveink újraolvasásához. Arra kérdezünk rá: hogy nem vettük észre ezt eddig, most miért lehet új a már ismertnek hitt kép.
A galéria megnyitó (2010) kiállítása az erdélyi kisebbségi lét veszteségtudatát a krisztusi szenvedéstörténet egyetemes mezsgyéjén mutatta fel. Fekete szénrajzok erőteljes befelé gyűrűző vonalai, akvarellek szürke gyászállapota több képen a dermedt csendet elevenítette fel.
Itt a szelíd ragyogást, a pillanat idilljét, a tükröződés impresszióját szemlélhetjük. Egy olyan hagyományos környezetből akvarellpapírt merítő alkotó képeit látjuk, aki tudja, hogy akiknek tárgyi kultúráját és környezetét megmutatja, egységes világrenddel éltek, a természet örök rendjét emberi alázattal szemlélték.
Kosztándi B. Katalin falusi világot (Malomfalva) idéző képei apró rituális mozzanatokat, a természeti környezethez simuló mesterséges jeleket örökít meg. Néhány képnek néprajzi érdeme, dokumentumértéke ismerhető fel. Számunkra, a hagyományos életrendből kieső embernek a kép a teljesség utáni vágyat, egy biztos hit látható jeleit jelenti.
A színek tisztaságára érzékeny alkotó munkáiból számunkra legismertebb szürkés árnyalatok mellett ezen a kiállításon a barna lágy és meleg tónusait láthatjuk gyakran.
A Tükröződés (1974) csontszilánkokként védtelen és kristálytiszta fatörzsei a hófuvallat horizontjában a helytállást jelenti. Az eső képei a fent és lent kapcsolatára mutatnak rá. A zápor felhői drámai feszültséget, a föld alárendeltségét, a rétegek vertikálisan erőteljes megsokszorozását érzékelteti (Zápor, 1976). Az életműből a Pitypang sorozat bársonyos leheletét és zárt struktúráit társítjuk ehhez a képhez. A Záportartó (1978) kép címe egy hagyományos tevékenységre irányítja a figyelmet. A kerítésnek tetsző deszkalétesítmény a bőséges csapadék irányítására és felhasználására szolgál. Az ojtozi dombos tájban kerítésekkel végtelenbe tagolt záporral vert boglyáinak finom lágy színei a beteljesedés nyugodt derűjét is árasztják. A Vázában (1976) két csendélet vadhajtásai és bogyói az egyszerű és véletlenül rátalált természeti kép meghitt pillanatát emelik az ünnep szintjére.
A hóval borította föld kukoricakocsányai a magány esendőségét az erős szél fuvallatainak kiszolgáltatva keltik életre (Ősz, 1975). Az időszembesítés kontrasztját gyakran láthatjuk egy év ciklusában vagy egy emberöltő távlatában. A vissza nem fordítható jelenségek és felelősséget el nem hárítható történések kontextusában jelennek meg tájelemek. Varjak (1974) életképének hétköznapiságát gomolygó égbolt erőteljes feszültsége mélyíti el. Föld és ég átmenetének felszámolása az együtt élő két lény világba kivetett állapotát is jelenti.
A 2010-es kiállítás Temetés (1976) akvarellje az arcokat egy kollektív gesztusrendszer dermedt csendjében mutatta fel, ahol a kép felső részében sorakozó házak rendje egy közösségi kódex lenyomataként van jelen. Az előző évben készült és eddig mappában lévő Világítunk (1975) kép asszonyainak gyertyás temetői együttléte a Sütő András Anyám könnyű álmot ígér (1972) szövegéből ismert egymásra találást és az emlékezés oltalmát is jelöli. A fejtartás és kendőviselés hasonló rendje az azonos sorsba, az emlékezés ébrentartásába belehelyezkedő magatartást példázza.
A székely építészet ornametikája gyakori eleme Kosztándi B. Katalin életművének. Ezt sugallják játékos derűvel a galambdúc előtt álló kislány lélekmadarai is. Egy elveszített életmód közösségi hálójának és biztonságos életérzésének megőrzött képei. A tradíció átöröklésének csonkulását, veszendő mimagunkat is visszatükrözik az elveszített életterek emlékképei (Emlékezetemben 1992, Alkony 2006).
Kosztándi Katalin kiállítása játékos derű fonalával a hétköznapok életképeiből egy közösségi létezés tudatosításáig vezet. Az egyszerű tájelem elégikus szelídségtől a kinyilatkoztatás dinamikus patetizmusáig terjed. A kortárs képzőművészetben ritka az a művész, aki minden cinikus és ironikus létszemlélettől mentesen mer és tud hinni az egyértelmű alapigazságokban. A vallásos ember ciklikusan ismétlődő világszemlélete ismerhető fel tájképein is. A dolgok egy magasztos erő visszaigazolásaként megismétlődnek. Így a részletekből épített világ nem egy esendő leltár, hanem sorsvállalás.
