Párizs, a mostoha...
Kárán tanul az ember! Második próbálkozásra (ekkor már kissé felvilágosultabb, óvatosabb voltam) sikerült eljutnom a Secours Catholique-hoz, és kaptam is munkát egy orosz családnál. Harper volt a nevük. Pontosabban a férfi amerikai zsidó volt, a nő pedig emigráns, orosz származású. Két gyermeküket is gondoznom kellett, egyiket Elisabeth-nek, a fiút Johnnak hívták. Párizs szívében, a Diadalkapu közelében laktak, oda kerültem szolgálónak.
Az úr mozifilmeket készített. Hogy a filmszakma milyen területén dolgozott, operatőr volt-e vagy forgatókönyvíró, producer avagy filmszínész? – azt nem sikerült megtudnom, de tény, hogy minden szombaton nagy estélyt szervezett, ahol közel hatvan személy volt jelen. (Nos, egyben bizonyosak lehetünk: ehhez pénz kell!) Ilyenkor gyönyörű, fekete, csillogó selyem egyenruhába kellett öltöznöm, melynek hosszú ujja volt, alul mandzsettával. Fehér kötényt kötöttem eléje, amit ma is őrzök, fehér fejkötőt kellett tennem, magas sarkú cipőt adtak a lábamra, kifestettem magam, fehér kesztyűt húztam. Egy valódi „conchita de lux” – ezt a spanyolok mondják így –, tehát luxus (szolgáló)nő lettem. Azt kissé furcsának találtam, hogy a „munkaruha” szemmel láthatóan piszkos, izzadt, gyűrött volt, amikor kézbe kaptam. Első dolgom a mosás volt, majd itt-ott a varratok kiigazítása. Látszatra tehát úri dolgom lett, de amint az nemsokára kiderül: nem mind arany, ami fénylik.
Épp egy összejövetel volt Harperéknél. Mint mindig, hatvan személy ült az asztal körül, és én szolgáltam fel a vacsorát. Megjegyzem: a pincéri szakmában semmi felkészültségem-gyakorlatom nem volt. Mindkét kezemmel görcsösen szorítottam a tálat, és nagyon figyeltem, hogy valakire rá ne borítsam. S eközben, valahányszor behajoltam az asztal fölé, gyakran megtörtént, hogy a mellettem ülő férfi rátette a kezét a combomra! Volt, aki benyúlt még a ruhám alá is! Megyek tovább, és látom, hogy a szemközt ülő férfiak összemosolyognak, aztán amikor odaértem, ugyanez a matatás történt. (Legszívesebben rúgtam volna egyet a tűsarkú cipőmmel, oldalra, mint Gazsi bá kancája a szérűn, amikor még kislány voltam, de féltem a botránytól, és hogy kiborítom a tálat.) Visszamentem a konyhába tányérokért, erre a „gavallérjaim” kézmosás ürügyén elindultak a fürdőbe, de betértek a konyhába hozzám.
– Kedves urak! Én szolgáló vagyok, az igaz, de amit maguk szeretnének, nem tartozik a szolgálataim közé, próbáltam megmagyarázni az illemet a párizsi uraknak az én kovásznai, dálnoki (falusi) felfogásom szerint, de hiába.
Na nem baj! Következő alkalommal egy varrótűt rejtettem a ruhámba (most is megvan!), és amikor a művész urak hozzám nyúltak, én szó nélkül letettem az asztalra a tálat, elővettem a tűt és jól megszúrtam a szemtelent, hogy nagyot szisszent belé. Így éltem egy hónapig. Közben a gyermekek, akik minduntalan Elvira néninek neveztek, a fülem hallatára rendre utasítást kaptak az anyjuktól, hogy nem néninek, hanem szigorúan csak Elvirának kell szólítaniuk engem. Elvégre cselédnek nem jár semmi rangfokozat! De ez a sérelmem volt a legkisebb!
Amikor kifizették első díjamat, elképedtem. Nem szóltam egy szót sem, mert alapjában még nem is voltam tisztában a francia pénzzel. Azonnal kikéredztem, hogy vehessek egy harisnyát meg fehérneműt, mert már mindenem szakadozni kezdett a sok mosástól. El is engedtek, de csak két órára. Hazafelé jövet a Champs Élysées-n azon gondolkoztam: hogyan lehetséges, hogy én csak egy frankot keresek naponta, és három frankomba került a bugyi, 2,50-be egy rövid kis harisnya?
– Hát ezek engem becsapnak! Kihasználnak engem! És gyakorlatilag ennem sem adnak! – fortyogott bennem a keserű felismerés.
Esténként a hatodik emeletre kellett mennem, ott volt a cselédszoba, benne egy rekamiészerű fekvőhellyel. Az igaz, hogy az ablakból gyönyörű, a szó szoros értelmében festői kilátás nyílt Párizsra, csakhogy a padlásszoba a család kedvencének, egy fajtiszta doberman kutyának volt a törzshelye. Esténként én, a cseléd, Elvira – nem tehettem mást – lefeküdtem melléje. Összebarátkoztunk! Kedves volt az állat az elején, de amikor megmelegedtünk, a kutya kinyújtózott, elfoglalta a helyemet, és ha próbáltam visszább szorítani, morogni kezdett. Még a fogát is kivicsorította.
– Na! Jacky! Jó kutyus vagy! Szép vagy! Nem kell morogni! – csendesítettem oroszul.
Megtörténhet, hogy „Dzsekynek” angol volt az anyanyelve, mert nem értette. Hát, angolul nem tudtam! Végül jobbnak láttam leszállni mellőle, és a földre feküdni. A nagy bundámat magamra vettem, és soha meg nem fáztam. Gyönyörködtem a cirádás-tornyos háztetők fölött lenyugvó Napban vagy az éjszakai kivilágításban, és így telt el az egy hónap. Gyakorlatilag azzal táplálkoztam, amit a kutya evett, mert Harperéknek eszükbe sem jutott megemlíteni, hogy ehetek-e vagy sem az ő ételükből. Szerencsémre, minden reggel maradt egy kis tej, amit a fiú és a leányka meghagyott, én azt mindig megittam. Az én kisfiam a gyermekotthonban maradt, vele nem volt baj, de annál inkább nyugtalanított, hogy aláírtam egy szerződést, miszerint a keresetemből majd kifizetem a költségeket. Tehát a „keresetemből”! De napi egy frank fizetség és havi párszáz frank elkötelezettség mellett miként beszélhetek én keresetről?
Nos, amikor a kétórás, rövid kiruccanásomról hazaérkeztem, már nem volt időm ilyesmin elmélkedni. Gyorsan bécsi szeletet sütöttem, mert az volt a legegyszerűbb, és orosz-, illetve francia salátát készítettem. Krémes tésztát sütöttem, és alma meg egyéb gyümölcs volt a felhozatal. Természetesen én főztem meg idejében a kávét, hiteles orosz szamovárban a teát, én készítettem elő a bort stb. Azon az emlékezetes estén, amikor szokatlanul népes vendégsereget vártak, én már be voltam öltözve, kész volt a vacsora, és nagy ezüsttálakon lehelyeztem a finomságokat egy szolgálati asztalkára, ami a fal mellett állt. Ki volt díszítve minden, zöld salátákat raktam kereken, egy kis paradicsomot is, hogy mutasson szépen, apróra vágott zöldpetrezselymet, majd főtt tojás megreszelt sárgáját és a fehérjét is szórtam ide-oda, már vittem kifelé a pürét is mindezek mellé, a salátát természetesen a legelején.
Érkeztek a vendégek, én épp terítettem az asztalt, és akkor egy hibát követtem el. Gyönyörű ezüst evőeszközök voltak, és én nem úgy raktam le azokat a tányérok köré, ahogyan azt a főúri szokások megkövetelték. A háziasszony valami okból már eleve ingerült volt.
– Vi szavszem idiotka!... (Te idióta!) Hozd már ide a húst, és szolgáld ki a vendégeket! – mondta oroszul, a fogai közül gyűlölettel sziszegve.
Ilyen durva beszédhez cselédkedésem kezdetén, kislány koromban, a sepsiszentgyörgyi Becze ügyvéd úrnál nem voltam hozzászokva. Én ott szabályos családtagnak érezhettem magam. Lia néni mindig kedves volt hozzám, szépen beszélt, és a férje is mindenben a pártomat fogta. Hirtelen agyamba tódult a vér.
– Gaszpadina! Ja dumaju sto vi szamie balsoj idiotka (Nagysága! Szerintem maga a legnagyobb idióta!)
...És úgy lecsaptam a hatalmas tálat, hogy bécsi szeletek röpködtek szerteszét. Ugrándoztak a főúri asztalon, mint otthon, szülőfalumban, a patak partján a kecskebékák. A vendégseregből kevesen érthették, hogy mi okból veszekszünk, elképedve hallgattak.
– Na! Itt van a hús! Csináljon vele amit akar! Mától én itt sem vagyok! Maga becsapott engem! Egy frankot fizetett napjára, amikor a legolcsóbb harisnya három frankba kerül! Engem többé nem lát! Maga egy arcátlan újgazdag! Nem tudja más embertársát megbecsülni...
Felrohantam a kutyaszobába, ledobáltam a luxuscseléd-egyenruhát, felöltöztem, felvettem a bundámat, felnyaláboltam a tárgyaimat, és már indulni készültem, amikor észrevettem a kutyát. Lehajoltam hozzá és meg is simogattam, elvégre Jacky nem volt hibás. Ekkor történt, hogy rettenetes haragomban a kis fehér kötény betévedt a csomagomba. Azon, hogy a cselédruhát mosatlanul kaptam, és úgy is hagytam ott, már nem kell csodálkozni. Elődömmel is biztosan így viselkedtek.
Kimentem a Wagram utcára, és az áprilisi hűvös szélben kijózanodtam. A Diadalkapu körül bizony már eléggé tanácstalanul forogtam körbe, és közben azon elmélkedtem, hogy ezennel se munkahelyem, se menedékhelyem, ismét. De napi egy frankért semmi értelme annak, hogy Harperéknél pusztítsam az időm, vigasztaltam magam. S hát, egyszer látom: METRO. Nosza megvettem egy jegyet, és lementem. Ilyenkor a jegyet kilyukasztották. Fél tíz volt, már záróra közeledett azon a vonalon, de én ott maradtam a föld alatt. Elbújtam a technikai alagsorban egy sarokban, mert a peron padjain részegek, hajléktalanok tanyáztak, nem volt kedvem közéjük ülni. (Bármikor jöhetett egy rendőri ellenőrzés!) Kellemes meleg volt a bunkeromban, egyfolytában égett egy piros égő, időnként hatalmasat kattant egy relé a villamos kapcsolószekrényben, de megszoktam. Csak az volt a baj, hogy egész éjjel a sok patkánnyal kellett hadakoznom. Lehúztam egyik csizmámat és azzal csapkodtam őket. (Kutya társaságában kellemesebb aludni! Egyetértünk?)
Reggel öt órakor beindult a metróforgalom. Felmentem, és a legelső talponállóban, aprópénzemet számolgatva vásároltam 1,50-ért egy bögre tejet egy darabka kenyérrel, és addig ácsorogtam ott, amíg el nem küldtek. Egész nap ekörül a hely körül kóvályogtam, abban a reményben, hogy előbb-utóbb mellém szegődik a szerencse, mint kislány koromban Sepsiszentgyörgyön, és cselédként hazavisz valaki, de a gyönyörű Párizs mostohának bizonyult. (A Secours Catholique-hoz szégyelltem visszamenni.)
Szombat hajnalban, amikor már harmadik napja csavarogtam, ismét elindultam a Tilsitt utcán. Addig nem vettem észre, hogy rögtön jobbra egy beágazás van: az Arsène Lupin utca. Orosz zene szólt valahol. Mondom magamban:
– Na jó ég! Hát itt oroszok is vannak? Jól hallok-e, vagy már hallucinálok az éhségtől?
Közelebb érve megpillantottam a kapust is, és rákérdeztem:
– Pázsáluszte! Vu gáváritye pá ruszki? (Maga beszél oroszul?)
– Dá! Pázsáluszte! Etá ruszkájá kábáret! – válaszolt a „generális”-öltözetbe bújtatott férfi.
És megtudtam, hogy az Étoile de Moscou egy hiteles orosz mulatóhely.
– Nahát! Hogy ilyesmi is létezhet? Párizsban? Álmomban sem gondoltam volna!
– Pázsáluszte! Pázsáluszte Gospogyina! (Bátorított a kapus, hogy lépjek beljebb. Oroszos öltözetem láttán azt hihette, hogy „földi” vagyok én is, és szórakozni van kedvem.)
Rendkívül éhes voltam. Bementem, ott pedig az egyik szolgálót szólítottam meg, hogy a főnök úrral szeretnék beszélni. Nemsokára meg is jelent az ősz hajú, hatalmas szakállú öregúr: Báró Novszkinak hívták. Nekem szerencsémre olyan az akcentusom, hogy senki sem sejti: nem vagyok orosz. Fél hat volt, reggel. Mondom Novszki úrnak:
– Tisztelt Báró úr! Én nem fogyasztani jöttem! Nekem alig tíz frankom van! Szerencsétlen vagyok! Munkanélküli, politikai menekült. És Madame Andronikovnál, Montgeronban van a gyermekem. (A könnyem is hullni kezdett, mint a záporeső.)
– Nye plács bolse! Já vász pámágáju... Ne sírj, asszonyka! Én segítek rajtad! Ülj le ide, mellém, és nyugodj meg, vigasztalt Novszki úr.
A vendégek időközben elmentek, és ő hozatott nekem egy nagy tál ételt. Jóllakatott, majd azt mondta, amíg a lokált takarítják, pihenjek le egy sarokban. Nemsokára visszajön. Így is történt, s akkor kérdezte meg, hogy én honnan is jöttem? Orosz vagyok?
– Magyar vagyok! Romániai magyar! De Moszkvába mentem feleségül, ahol meghalt a férjem. Megszöktem Romániából, a lágerből is Triesztben, és most itt keresek valami munkát.
– Tudsz-e főzni?
– Természetesen – válaszoltam. – Magyar és román ízek szerint. De megtanultam az orosz konyhát is a moszkvai anyósomtól.
– Nagy szerencséd van, Elvira Valentinovna, mondta az öregúr. Itt húsz házzal tovább, a Victor Hugo 108. alatt épp orosz szakácsot keresnek!
...És azonnal át is vitt Madame Magihoz, egy hangulatos kis vendéglő tulajdonosához.
(folytatjuk)
