Demeter J. Ildikó
Tessék várni kicsit – mondja rossz hangsúllyal, de bocsánatkérő mosollyal a brassói kiszolgáló, akitől románul rendeltünk, de meghallotta, hogy egymás között magyarul beszélünk. Fölöttünk a napernyőn három nyelven írja, hogy Brassó – Kronstadt – Braşov a legjobb város, ahova jönni lehet.
Szó se róla, szépen felújították a központot, helyreállították a vár maradványait, pezseg is a turistáktól, mégsem ezért irigykedünk mi, sepsiszentgyörgyi látogatók. Hanem azért, mert a szomszédban érték a magyar- és a németnyelv-tudás is. Holott a lakosságnak még tíz százalékát sem teszik ki a kisebbségek, azaz messze vannak attól a húsztól, amely fölött a román törvény megengedi – ha a helyi hatóságok is úgy gondolják – az anyanyelv használatát. Ez még a többségében magyarlakta Háromszéken is szúrja a prefektus úr szemét, a pár évtizede még háromnyelvű Brassóban azonban másképp látják a dolgokat, és erről már a város bejáratainál is értesül az érkező. És tapasztalhatja is lépten-nyomon: üzletben, fagyizóban legalább egy-két magyar szóval kedveskednek a vendégnek, a fontosabb látnivalóknál magyar idegenvezetést biztosítanak, és akkor is átváltanak, ha nincs rá feltétlenül szükség. Mindez nem véletlen: bizonyos munkakörökben keresettek az ügyfelek nyelvét legalább kicsit ismerő alkalmazottak. Ennek kétszeresen lehet örülni, mert nemcsak azoknak jó, akik nem tudnak románul, hanem az ott élő magyarság megmaradását segíti kissé. Mert azért nem rózsás a helyzet, főleg az államtól függő kérdésekben.
Kolozsváron, Marosvásárhelyen az Igen, tessék! mozgalom próbálja az egyre inkább magánéletbe szoruló anyanyelvhasználatot bátorítani, de ne várjunk másokra: beszéljünk bátran magyarul, bárhova megyünk. Kellemes meglepetés is érhet, teljesen váratlanul. Például (a valamikor szintén nagyon vegyes lakosságú, ma már meglehetősen elhagyatott) Krassó-Szörény megyében is kilazíthatjuk a román államhatalom nyomásától begörcsölt székely öntudatunkat: nem gyanakvó és ellenséges, hanem nyílt és érdeklődő helybeli beszélgetőtársakra lelhetünk; ékes és tört magyar szóval is szíves az útbaigazítás. Jó jel, hogy a Dél-Erdélyben szinte kiürült sváb és szász falvakba kezdtek visszaszivárogni a két-három évtizede kitelepedettek vagy utódaik, és a német nyelv ismét otthoniasan cseng ezeken az utcákon: reménykedhetünk abban, hogy az idő nem csak ellenünk, nekünk is dolgozik.
Főleg, ha mi is megtesszük a magunkét.
