Ez a bolondos időjárás igazán félrevezet minket. Ragyog a nap, és reggel mégis nagymama által kötött pulóverben lépünk ki az utcára sokan, délben strandolunk, este meg mikulásváró hangulatban ülünk otthon, kibambulva az ablakon.
Néha elgondolkodom, hogyan nem esik le a Hold, főleg télen a hidegtől, mikor idelenn a Földön hónapokig megfagy az élet, és az embereket nem érdekli, hogy fél, egész, ragyogó vagy halovány az a kis folt az égen? A nyári kánikulát biztosan jól bírja, hisz így ősszel néha keseredett arcán megcsillan az öröm a sok szépre visszagondolva. Látom a hunyorgó mosolyt tekintetében. Egy kis képzelőerővel néha még kacsint is.
Az ősz halkan jön, nesztelen. Néhai ökörnyál indul el tévedt útján, és belegabalyodik hajunkba. A fásszínben már fölvágva áll a fa, és kutyák vonyítanak a télnek. Elmosolyodnak az idősek, hiszen ismét az Agg Természet ballag le a hegyről és lehet, hogy el-elvétve gyerekkori emlékeket dobál a szélnek így rézbe öltözve, megcsonkítva leveleitől. S ahogy egyre inkább szétterül a föld köpenyén az ősz, és gyerekek huppannak bele az összegereblyélt avarba, lágy eső­illat indul halk, apró koppanásokkal. Az ereszen szelíden végigcsordogál a nyári portól megtisztító vékony erezet, és a ház mellett makacson odatermett csalán megtisztul az ónos esőben.
Eső – mondjuk halkan, alig remeg az ajkunk. Egész nyáron az utca porát rugódtuk, öntöztük a kihaló növényeket, ittuk a levegőt, mert széttépett a vízhiány. Most eső, és néha a hálátlan időzítések elcsúsznak a végtelenben. Majd eláll az égi manna, mely úgy hatott a kiszáradt életre, mintha betonba ültetnék virágot, és halk roppanással – igen, alig észlelhetően! – megdörren a menny. Pelyhek, pelyhek, pelyhek. Őszi avarillat elillan... felmossák a földeket a takaróként szétterített hózuhatagok.

Ürmösi Júlia Eszter