A büfé francia kifejezés, de ennek hallatán mindig szülőföldem jut eszembe, ahol a kocsma szó használatát tiltotta a kommunista erkölcs. Emiatt a falusi „szeszeldéken” a kétnyelvű BUFET-FALATOZÓ felirat hivataloskodott. Odabent a cigarettán és az alkoholokon kívül semmi más nem volt, így a korabeli székely, köztük apám is (nyugodjék), „falatozta az italt” egész életén keresztül. De térjek a tárgyra!
Madame Magi büféje orosz falatozó volt. Két spanyol leány szolgálta ki a vendégeket, mert orosz cseléd nem került, eközben én egyfolytában gyártottam a piroskit. Délutá­non­ként, amikor népesebb csoportok is betértek hozzánk, a főnökasszony gyakran megkért, hogy térüljek-forduljak egyet közöttük is. A szamovárban főzött orosz teát, melléje a süteményt és a hiteles orosz szót én szolgáltam fel ilyenkor. Havonta hatszáz frankot kerestem, a családdal együtt laktam, és annyira szívükön viselték sorsomat, hogy családtagnak érezhettem magam. Magi úr is a filmszakmában dolgozott, de nem tartozott a Harperéknél hetente gyülekező, cseléd bugyijához matató csapathoz. Felesége orosz asszony, nemesi származású volt, családja az 1917-es forradalom idején menekült Nyugatra. És ki lehetett a legjobb barátnője? Nem más, mint a szomszédban működő mulatóhely, az Étoile de Moscou (Moszkvai Csillag) tulajdonosának, az én jótevőmnek a felesége. Továbbá egy bukaresti asszony, akit a következőkben fogok bemutatni.
Nos, végeztem a dolgomat a konyhán. A rádióban halk muzsika szólt, és én nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Gyanútlanul ráénekeltem a gyönyörű olasz dallamra. Alig pár perc múlva nyílt az ajtó.
– Îmi cer scuze. Bocsánat, ha zavarom a munkájában! Meg szeretném lesni: ki lehet ez a pacsirtahangú szakácsnő? Lida Golescu a nevem – mutatkozott be a vendég, románul. – Hallom ön is Romániából menekült, de magyar nemzetiségű. Árulja már el: kitől tanult énekelni?
Hát mit mondhattam? Elmeséltem, hogy szülőföldemen van egy parányi falu, Dálnok­nak hívják, és én ott tanultam magyar dalokat nagyapámtól. Ezután műkedvelőként léptem fel itt-ott, többek közt – miután férjhez mentem – Moszkvában is, a Lomonoszov egyetem előtti téren, a Derzsinszkij dísztermében is... És említést tettem Jurij Gagarin­ról, erre a sikeremre büszke voltam.
– Ön ismerte Jurij Alekszejevics Gaga­rint? Szerencsétlen ember! Hallotta, hogy mit műveltek vele azok a pribékek?
Ekkor értesültem arról, hogy két hónappal azelőtt, március 27-én Gagarin meghalt. Én azonmód sírva fakadtam. – Szegény Jurij! Alig öt évvel volt idősebb, mint én. És egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a világ legbátrabb férfiembere. Szerény volt, szelíd, mosolygós és feltűnően alacsony termetű. Első­sorban épp emiatt esett rá a választás, mert el kellett férnie a fémkapszulában, melyben fellőtték a világűrbe, és amely koporsójává is válhatott volna, ha üzemzavar történik, meséltem Lida asszonynak. Hogy a virágcsokrot és a közönség előtti felköszöntést minek köszönhettem? Ezt máig sem sikerült kiderítenem, de Tereza sógornőm „mesterkedését” sejtem a háttérben.
Lida Golescuval, aki mellesleg nem túlzottan szép, de nagyon csinos, temperamentumos bukaresti cigány nő volt, megsirattuk Gagarint, és ennyivel is közelebb kerültünk egymáshoz. Megtudtam: Lida népszerű mulatóhelyet működtet Párizsban, mégpedig nagyon előkelő helyen, a Kabarészínház közelében, ahova újdonsült barátnőm azonmód meghívott énekelni. Mondta: ötventől száz frankig tud fizetni fellépésenként, de többletlehetőség is van, továbbá metróköltségeimet is állja. Miután madame Maginál elvégzem a teendőimet, este átmehetnék hozzá, bátorított.
Mi tagadás: szükségem volt a pénzre! Csak Valentinért havi 250 frankot kellett fizetnem a gyermekotthonnak. Kez­det­ben a Secours Catholique állta ezt a költséget, de illett minél hamarabb munkát keresnem. A Harperéknél elvesztegetett és egyéb holtidők alatt tartozásom hétszázra duzzadt, emellett más sürgős kiadásaim is adódtak. Mindenekelőtt karórát kellett vásárolnom, mert Párizsban, aki elkésett egy megbeszélésről, annak befellegzett. Továbbá a trieszti fogdában kiütött két fogam már az első francia napjaimat megkeserítette. Mont­geronban fájdalomcsillapítót kaptam, de ezzel nem oldottuk meg a gondot. Már ott megtudtam, hogy a fogászat drága mulatság lesz Franciaor­szágban. Madame Magi olyan kedves volt, hogy megelőlegezte a béremet, így azonnal fogászhoz mehettem, de fehér porcelánra nem futotta. Amint azt a fényképen megfigyelhetik, fémfoggal mosolygok a közönségre magyaros, kalocsai hímzésű ruhában, hónom alatt egy tigriskölyökkel. Figyelem! Nem szalmával kitömött bábu volt, mint kisfiam mackója, hanem élő, eleven tigris. De miként kerültem ilyen állatkerti környezetbe?
Hát egyszerűen úgy, hogy elmentem a Lida által megadott címre, és – ahogy mondani szokás – pofára estem a meglepetéstől. TOKAJI, ez a felirat ékeskedett a lokál homlokzatán, odabent minden piros-fehér-zöld és hiteles cigánybanda húzta a nótát. Hm! A magyarországi Tokaj szőlővidékről, világhírű borairól volt némi fogalmam, Moszkvából.
Itt valami tévedés történt! Ez nem lehet a bukaresti Lida Golescu mulatója! – fontolgattam magamban, és már majdnem továbbálltam, de nem tudtam szabadulni a magyar muzsika varázsától: Nem loptam én életemben / Csak egy lovat Debrecenben / Mégis rámverték a vasat / Babám szíve majd meghasad / – ezt a dallamot húzta a zenekar, de énekese nem volt.
Istenem! Ha én közéjük állhatnék! – álmodoztam a hatalmas üvegablak előtt, amikor udvariasan, hogy meg ne zavarjon, rám szólt egy férfi franciául.
– Courage, mademoiselle! Entrez s’il vous plait! Bátorság, kisasszony! Lépjen bennebb!
– Bocsánatot kérek! Én Madame Lida Golescu mulatóját keresem, de eltévedtem.
– Dehogy tévedt! – válaszolt a díszmagyarba bújtatott „hangulatmester”. – Ez épp Madame Golesco vendéglője. Netán a főnökasszonnyal szeretne beszélni?
Nos, így keveredtem be Párizs közepén a „művészéletbe”. Oroszul, franciául, olaszul, románul és magyarul énekeltem. Ennek meg­felelően a ruhát is cserélgettem. A Tokaji tehát nem egy „búsmagyar” emigráns gyüleke­zeti fészek volt, hanem nemzetközi kocsma, de meggyőződésem, hogy nagyobb szolgála­tot tettünk a magyar ügynek, mint sok tehetségtelen márkamenedzser. A tigriskölyök a meghökkentő látványkeltést szolgálta, Lida egy ketrecben tartotta a lokál sarkában. Igaz: rohamosan nőtt, rövidesen le kellett adnia az állatkertnek. Bendzsi bárkivel nem volt hajlandó kapcsolatba keveredni, de velem már az első pillanattól megbarátkozott. És hírem-dicsőségem kerekedett ebből, mert Lida plakátokat készíttetett, és Párizs-szerte kiragasztott engem. Dőlt a közönség a Tokajiba! Íme, nem volt hiábavaló egy dobermannal egyazon szobában laknom. A Tokajiban emberhez méltóan megfizettek. És – már említettem –, többletlehetőség is volt.
– Ide figyelj, Elvira – oktatott ki a főnökasszony már a legelején. – Te feltűnően jól nézel ki! Holtbiztos, hogy a vendégek közt mindig akad majd férfiember, aki udvariasan megkeres és megkérdezi: megtisztel­né-e a művésznő azzal, hogy leül az asztalához. Ilyenkor ne utasítsd őt vissza!
– De Lida! Én még hivatalosan férjnél vagyok!
– Măi! Proasto!! Te! Bugyuta!! Nem arról van szó, hogy férjhez adlak! Te megköszönöd és elfogadod a meghívást! Az úr odavezet majd az asztalához, és azonnal azt kérdezi: mi a kedvenc italod?
– Én? Még hogy fogyasszak?
– Ne kotyogj közbe! – utasított rendre a főnökasszony. – Te azt fogod mondani, hogy kedvenc italod a magyar pezsgő. Megértet­ted? Elvégre magyar vagy! Na mármost! Nálam ez a legdrágább pia, négyszáz frank üvegje. Ha te sikeresen közreműködsz a bevétel növelésében, tíz százalék a tiéd.
Negyven frank többletpénz? Minden esetben? – ámuldoztam, és nem bírtam ellenállni a kísértésnek.
Hát első ilyen „közreműködésem” – bár minden úgy történt, ahogy azt Lida előre látta – bizony gyengére sikeredett. Kihozták méregdrága kedvencemet, a pincér elegánsan „robbantott”, töltött, hódolóm emelte poharát (À votre santé, mademoiselle! – Egészségére, kisasszony!), és én nem mertem inni. Csak megnyalintottam a drága pezsgőt, és hosszasan melengettem-forgattam a poharat a kezemben, amíg ismét fel kellett állnom énekelni. Azután bemenekültem a főnökasszonyhoz.
– Lida! Ez az... izé, a-a-a... közreműködés nem megy! Én nem tehetem meg, hogy tántorogva állítok haza Magiékhoz. Már, ha egyáltalán odaérek! Nekem gyermekem is van...
Gavallérom úriember volt, egy ideig várt rám, illogatott, majd fizetett, és elment. Megkaptam a negyven frankomat is, bár nem akartam elfogadni. Lida nagyvonalúnak mutatkozott.
– Megértelek, Elvira! Sebaj! Kitalálunk valami jobbat! (És másnapra megvolt az ötlet!)
– Elvira! Ettől kezdve kedvenc italod a skót Whisky lesz, jégkockákkal!
– De hiszen attól is épp úgy be lehet rúgni – rémüldöztem.
– Be a francot! Ide figyelj! Az udvarlód kifogástalan skót Whiskyt fog kapni. Neked főzünk olyan színű teát, amilyen a Whisky. Lehűtjük, és azt fogja eléd tenni a pincér, jégkockákkal. De ilyenkor már csak tíz frankot tudok neked adni.
– Én szeretnék egyszerű énekes maradni, pró­báltam kibújni a felelősség alól, de munkaadóm beszigorított: – Sajnálom! Akkor kénytelen leszek mást keresni. Az üzlet... üzlet!
Sírva fakadtam, mert a pénzre szükségem volt, de Lida nem hatódott meg. Jól sejtette, hogy én már nem tudok lemondani a havi pár száz frank többletkeresetemről. Belementem tehát a játékba, és heteken át biztonságosan, veszélytelenül működött a csel. „Hódolóim” megrendelték kedvenc italomat, a jeges Whiskyt, mohón behörpölték, biztattak engem is, rendelték a következő adagot a mademoiselle egészségére stb., stb., stb. Arra számíthattak, hogy elsőként elszédülök, s akkor ők meghívnak egy kis sétára, friss levegőre és végül... lefektetnek. De én rendíthetetlenül álltam az alkoholsokkot, miközben pasasaimnak már súlyos beszéd- és egyensúlyzavarai is jelentkeztek. Ilyenkor jött a pincér, és hozta a számlát...
Addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik – tarja a székely közmondás. Nos, várható volt, hogy előbb-utóbb rátalálok Párizs „alkoholrezisztens” férfijára. Már a harmadik decinél tartottunk, udvarlóm arca kipirult, de még beszédképes állapotban volt.
– Hallja, kisasszony? Maga aztán jól bírja a whiskyt!
Rosszat sejtve azonnal készülődtem énekelni menni, amikor hódítóm hirtelen mozdulattal elvette a poharamat (parányi még volt az alján) és belekóstolt. Szerencsémre elég részeg volt ahhoz, hogy ne tudjon úri emberként viselkedni. Lerántotta az asztalterítőt, mindent összetört, és külvárosi hangnemben szitkozódni kezdett.
Lida nem jött zavarba. Azonnal rendőrséget hívott, és még ő állt az erdő felől.
– Nem tűröm, hogy a magyar énekesnőmet publikum előtt lekurvázzák! Ő nem köteles lerészegedni! Kérem megbüntetni az urat!
Előhozta a számlát, amin három deci whisky plusz három tea(!) szerepelt, és kérte jegyzőkönyvbe venni, hogy ennyivel tartozik az úr, majd jegyzőkönyveztette a kárt is. Én úgy megijedtem, hogy még makogni sem tudtam franciául, de hajszálam sem görbült. Lovago­mat megbüntették. Kb. ezer frankkal gyarapodott a párizsi közpénztár. Én, a „közreműködő” csak háromszor tíz frankkal gazdagodtam és a tapasztalattal: – Ilyet?... Soha többé!!

(folytatjuk)