2007. december 10-én a Szerbiához tartozó, de többségében albánok által lakott Koszovóban — amennyiben addig tárgyalások útján nem tudják rendezni a tartomány sorsát — a többségi nemzet vezetői kinyilvánítják az elszakadást Belgrádtól és Koszovó függetlenségét.
A Kreml támogatását élvező posztkommunista belgrádi vezetés a Koszovó jövőjéről folytatott tárgyalásokat heteken, hónapokon keresztül igyekezett elhúzni, mivel egy referendum sorsa egyértelműen a nagy többségben élő albánok javára dőlne el, az ottani szerb kisebbség jelentéktelen támogatóra találna egy népszavazás esetén. Belgrád ugyan tett kísérleteket a szerbek betelepítésére, de a bátor koszovói albánok megakadályoztak minden ilyen irányú erőfeszítést.
Belgrád brutális elutasító magatartása minden demokratikus és önkormányzati törekvés iránt az évek folyamán növelte a feszültséget a térségben. Miközben a szerb kormány az Európai Unió felé vezető utat kereste, elutasított minden törekvést, amely az alkotmányban visszatükrözné a nemzetközi jogra vonatkozó rendelkezéseket. Így a szerb alkotmány Szerbia szerves részének tünteti fel Koszovót, anélkül hogy erről az albán lakosságot szavazni engedte volna.
Az első lépést a megoldás felé a koszovói kérdésben a Martti Ahtisaari volt finn köztársasági elnök által vezetett ENSZ-bizottság tette meg, amely Koszovót nem önálló államként jelölte meg, hanem az ENSZ ellenőrzése alatt álló protektorátusként.
A mai feszült helyzet kialakulásában döntő szerepet játszott a nyugati hatalmak gyengesége, ugyanis burkoltan szemet hunytak a Szerbia által elkövetett, a nemzetközi jogot semmibe vevő törvénytelenségek felett azon indoklással, hogy egyengetni kell Belgrád útját az Európai Unióba. Ezzel a koszovói albánok önálló élethez való jogának elismerését igyekeztek egyre jobban felhígítani.
Belgrád magatartását a nyugati világgal szemben a háttérből, Moszkvából bátorították és segítették. Ennek lett az eredménye, hogy a hágai Nemzetközi Törvényszék lépésről lépésre engedett a szerb követeléseknek, jóllehet tisztában voltak azzal, hogy a nemzetközileg körözött Karadzicot és Mladicot nem adták ki Hágának, mondván, nem találják őket, de közben a szerbek által ellenőrzött területen a titkosszolgálat emberei védték őket.
A volt szerb elnököt, a háborús bűnös Slobodan Milosevicet, akit szintén a posztkommunista titkosszolgálat védett, csak úgy sikerült nemzetközi bíróság elé vinni, hogy korábbi barátja, Zoran Djindjic mint elnök kiadta az utasítást Milosevic kiadására, jóllehet tudta, hogy ezzel a saját halálos ítéletét mondta ki. Valóban, röviddel ezután a titkosszolgálat golyózáporában halt meg Szerbia frissen választott elnöke, mert el akarta indítani hazáját a demokrácia felé vezető úton.
A hágai törvényszéken az orosz háttérrel rendelkező szerb taktikázás Carla Del Ponte főügyésznél talált leginkább támogatásra. A főügyész asszony igyekezett Belgrád kedvében járni, úgy tenni, mintha nem látná a szerbek által elkövetett jogtiprásokat. Jellemző a főügyész asszony magatartására: az utolsó szerbiai tárgyalásáról — a korábbi szokással ellentétben — nem adtak ki zárójelentést. A tárgyaláson jelen volt a korábbi háborús bűnösökhöz közel álló Kostunica miniszterelnök, aki nagyon meg volt elégedve a találkozóval. Nyílt titok volt ugyanis, hogy hiába van hatalmas többségű albán lakosság Koszovóban, Hágában mégis a szerb kívánságokat veszik majd figyelembe.
Az eseményeket figyelve, a jövőt illetően nagyon is elgondolkoztató: az illetékesek a Balkánon a háború és béke lehetőségeivel játszanak. Ebben nagy szerepe van Carla Del Ponténak, a vele együttműködő hivatalnokoknak, akik még időben jó irányba mozdíthatnák el a váltót. Éppen ezért a nyugati kormányoknak kellene alaposan átgondolniuk, hogy valóban mi is történik a Balkánon.
Mint ahogy az első világháborút elindító robbanás is Belgrádból indult ki, így a mostani eseményeket figyelve nem lehet a gyanút visszautasítani, hogy itt egy olyan irányváltás jöhet létre, amelynek világpolitikai jelentősége sem kizárt.
Az előbbiekhez hozzá kell vennünk, hogy a balkáni népirtás idején Milosevic bátyja Moszkvában volt nagykövet, jelenleg is az orosz fővárosban tartózkodik, és vele együtt a Milosevic család több tagja él a Kreml árnyékában. Moszkva a balkáni háború idején Románián keresztül szállította a hadianyagot, üzemanyagot a Milosevic-rezsimnek, így akik ismerik a történelmet, azoknak nem lehetnek illúzióik a jövőre nézve. Ez vonatkozik különösen a délvidéki magyarokra, akik az elmúlt napokban a szerb honvédelmi minisztertől behívót kaptak, hogy megkapják új háborús beosztásukat.
Haas György
