Anno azt hittük, hogy a kommunizmussal együtt a bikfanyelv is eltűnik az elvtársakkal együtt. Hát, az el is tűnt, de jött helyette sok más, talán még rosszabb is olykor. Az sms-csetelős űrdadogástól, az idegen kifejezésekben tobzódó emeritus (értsd: kiérdemesült) professzori előadástól a globalizált, vagy „euronizált” (értsd: az Európai Unió titkos boszorkánykonyháiban kotyvasztott), tizenkilencre lapot húzó huszonegyedik századi dögvészszagú, egyenszájbarágó förtelemig, mely az uniformizált (értsd: egyenjogúság nélkül „egyenlővé” tett), egykor szabadnak hitt médiából reánk zúdul. S itt álljunk meg egy percre, és emeljünk kalapot az említett területen fanatikusan ellenálló néhány, még gúzsba nem kötött utolsó mohikánnak.
De evezzünk szelídebb, csendesebb vizekre. Magam is használok néha (mint az előbb is) hosszú és bonyolult mondatokat. Bevallom, egyszerűen szeretem őket. Sze­retem, ha végig lehet menni rajtuk – néha többszöri nekifutásra –, s igaz és talán érthető, amit mondani akartam. És használok idegen szavakat is, de mindig mellé teszem a megfelelő magyar változatot is, és általában olyanokat választok, amelyek közszájon forognak ugyan, de gyanítom, hogy sokan úgy használják, hogy értelmét sem ismerik. Egy kicsit köznevelési feladatnak is tartom ezt.
Amikor pedig egy barátról, baráti, családi környezetben értett egyszerűségről van szó, az valóban „csak” annyit takar, amennyit a szó magyarázataként a jegyzet elején említettem. Azaz olyan barátot vagy olyan társadalmi és – talán még kimondhatom – egyházi köteléket jelent (jelesül a családi intézményét), amelyen belül a kimondott szó mindig őszinte és igaz, ahol nem kell fölös udvariaskodással tarkítottan köntörfalazni, ha valamit közölni szeretnénk. Olyan környezetet rejt ez, ahol az lehetek, aki vagyok, minden cafrang és manír nélkül. Azaz betanult sémákat alkalmazó interperszonális művi relációról (értsd: személyek közti mesterséges kapcsolat) beszélek tehát, helyesebben az ettől való mentességről. Az ilyen barát, baráti család ajtaja bejelentkezés nélkül is nyílik számomra, mint ahogy én is így fogadom a hozzám érkezőt, de éppen ez a sallangmentesség teszi lehetővé azt, hogy akár nekem megmondják, ha rosszkor érkeztem, akár én mondhassam meg ezt adott esetben, és senki sem sértődik meg rajta. Ma is emlegeti az egyik ilyen kedves békési família azt a pillanatot, amikor anno becsengettem, és kérdeztem, hogy nincs egy darab szalonnátok, mert nagyon éhes vagyok. Akkor zártak szívükbe örökre.
Igen, néha ilyen egyszerű a dolog. Mint ahogy egész életünk is az volna, ha mi magunk nem bonyolítanánk agyon. Ennek a felismerésnek a jegyében kívánok mindenkinek jó ki- és feloldozódást!