Itthon volt ismét a drága Gyermekem. Mindig nagy öröm, ha láthatom az unokáimat, dédunokáimat, ha meglátogatnak. Nagy izgalom ért így öregen, 89 évesen. Már nem is remélt öröm, mert kettős állampolgárok lehetnek a Drágáim. Most szedtük elő a szükséges iratokat.
Mennyire erősködött a drága lányom, hogy én is akarjam, visszavehetem. Talán annyira erősödöm a nyárig, és talán én is megérem, hogy újra magyar állampolgár lehessek. Akkor igazán boldogan halhatnék meg. De ez a nagy öröm most egészen átjár, oly izgatott voltam egész nap, de ma csak emlékezni akarok arra a négy gyönyörű évre, a kicsi magyar életünkre...
Látom magam kicsin, hároméveskén – akkor veszítettem el édesanyámat –, és ma már tudom, hogy gyermekkorom ebben a tudat alatti hiányérzetben telt –, félárva voltam. Apuka újranősült. Heten nőttünk fel mint igazi édestestvérek, három édestestvérem, két mostohatestvérem – az anyuka előző házasságából –, egy féltestvérem – apuka és mostohaanyám közös gyermeke – és apuka elhalt testvérének árva gyermeke. Felnőttünk, egyetlen hangos szó, veszekedés nélkül...
A legboldogabb évek, az a négy év, amikor Erdély visszakerül az anyaországhoz, a Magyar Bevonulás! Életem legemlékezetesebb eseménye. Lehet-e ennél szebb és boldogabb esemény, amikor épp a legszebb korban, 19 évesen és határtalan, leírhatatlan örömmel a lelkünkben mi, kőröspatakiak is levonultunk a gidófalvi bekötőúthoz, az országúton várva a bevonuló MAGYAR KATONÁKAT hatalmas virágcsokorral és leírhatatlan boldogsággal lelkünkben?! Mi négyen, a barátnőm és én a legszebb ruhánkban, és két fiú tűzoltóruhában, a gyalogos után mi is bevonultunk velük Sepsiszentgyörgyre, a központba. Énekeltünk be végig: „Édes Erdély, itt vagyunk, / érted élünk és halunk”, még este hazafelé is. Ma milyen örömmel hallgatta a lányom, el is énekelte, le is írtam neki. Erdély-induló: Felhangzott a szó, zeng az induló, / Győztesek megint régi zászlaink. / Nézd a gúnyhatárt, széttiporva már, / Várnak újra mind ősi bérceink. / Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk, / Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg! / Lépteink nyomán fenn, a Hargitán, / Völgyeinkben lenn tornyok hangja zeng. / Már semerre sincs átkozott bilincs, / Énekeljetek, völgyek és hegyek! / Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk, / Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg!
Micsoda ünnepség, micsoda örömmámor, virágszőnyeg az egész főtér! Micsoda ünnepi szónoklatok! Most is könnybe lábad a szemem. Olyan öröm, amelynek fénye még gyermekeimet, unokáimat és nyolc dédunokámat is be tudja ragyogni, hogy tudják meg ők is, nincs annál nemesebb érzés, mint megvallani igaz magyarságunkat, de nemcsak megvallani illik, hanem megőrizni a szívünk mélyén minden időben, a politikai széljárások ellenében is, megtartani édes anyanyelvünket, és nemcsak megtartani, ápolni, védeni, óvni...
Hát hogyne akarnám vissza a magyar állampolgárságomat, visszahonosításomat! Szegény testvéreimért is, akik már a temetőben nyugszanak, egyik orosz fogságból úgy érkezett haza, hogy szakadt meg a lelkünk érte, lesoványodva a végtelenségig, borostásan, rongyosan, a Prutot átúszva, a másik bátyám francia fogságban volt. Bizony megszenvedtek, Isten nyugtassa őket!
De emlékezzem még a leírhatatlan évekre! Édesapám szálfaegyenes, szigorú székely ember volt, a község bírója abban a négy gyönyörű évben, akinek a szavára igazán adtak, s aki talán helyesen is döntött az én nagy szerelmi fellobbanásomban is. Kőröspatakra négy zászlóaljat helyeztek, hozzánk volt elszállásolva az egyik. Megtetszettem a magyar szakaszvezetőnek, már gyűrűt és nyakláncot is hozott Jászberényből egyik otthoni útja során, de bizony édesapám nem engedte felhúzni. Elutazott szétnézni, és a mérhetetlen távolság miatt, meg talán azért, mert a tanyai körülményeket nem tudta elképzelni lánya életteréül, úgy fújta le ezt a házasságot, ahogyan a szél elfújja a gyertyát. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem én kellett kosarat adjak, és a nagy dilemmám is megoldódott, bizony a gyönyörű fenyves alatti falum, a szülőföldem felnevelő, áldott jó levegőjét nem tudom felcserélni, elhagyni semmi kincsért, hát még egy kis szalmalángért... Ekkor éreztem rá arra, hogy van ennél határtalanabb és szentebb érzés, a szülőföld szeretete, mely állandó és örök. Számomra az volt mindig.
Édesapámat érdemeiért az Országos Nemzetbizottság dicséretben részesítette és kitüntetéssel jutalmazta. De rövid volt az a gyönyörű négy év, Istenem! Én itthon aztán férjhez mentem, megszületett még magyar állampolgárnak a két gyermekem, életet adni, lehet-e egy asszonynak ennél szebb, szent feladata? Aztán elcsatoltak, következtek a nagy politikai változások ismét. Apukát kuláknak nyilvánították, ki volt írva a kapura: „Itt kulák lakik, ne higgy neki!” Szerencsénkre hamarosan letörölték, megbocsátottak neki, mert árva gyermeket nevelt. De következtek a megtorlások... 1944 őszén édesapámat az ÁVO lágerbe hurcolta, a legkisebb testvéremet 1949-ben letartóztatta és politikai börtönbe hurcolta... Aztán jöttek a nehéz évek, a kollektivizálás, a harmadik gyerek.
Mi volt a legjobb hát küzdelmes életemben? Talán annak a felismerése, hogy vállalni kell sorsunkat, és politikai széljárásoktól függetlenül merjünk gyereket vállalni a Jövőnek. Így vállaltunk aztán egy harmadik gyermeket is. Megtartottuk a hitet és büszke magyarságunkat, volt hét unokám, kettőt eltemettünk – Istenem, mennyit kibír az ember, ha szeret! –, és az öt unokámnak a gyerekei. Nyolc dédunokám, akik bearanyozzák öreg napjaimat.
Para Olga
