1863-ban Magyarországon, kiváltképpen az Alföldön nagy szárazság volt, az év elejétől szeptemberig semmi csapadék nem hullott. Éheztek az emberek, és a jószágnak sem volt, amit enni adniuk. Erdélyben a közepesnél valamivel gyengébb termést takarítottak be.
Magyarországról annak reményében, hogy Erdélyben valahogy átvészelik a természeti csapást, sokan indultak el, magukkal hozva állataikat is. Tekintettel a magyarországi aggasztó helyzetre, szeptember 2-án Kolozsváron megalakult az Ínségügyi Központi Kormánybizottság, amelynek feladata volt segedelmet nyújtani a magyarországi éhezőknek.
Háromszéken Wizi István alkirálybíró, Erdélyben mindenkit megelőzve, augusztus 30-án levelet intézett a körzetéhez tartozó dullóbiztosokhoz. Alább az alkirálybíró levelét ismertetem, egy igazi nemes érzelmű ember példamutató üzenetét a múltból.
A DULLÓBIZTOS URAKHOZ
A Nemes Háromszéki Főkormánybiztosságnak 1272 elnöki szám alatt felszólitása, a jelen évi égető szárazság miatt inségre jutott Magyarhoni véreink iránti segedelmezésre szólit fel mindnyájunkat. A tisztelt rendelet,de legfőképpen a rokon hazafiui és keresztényi érzelem hozza magával, hogy az ök jelen sorsukban sajátmagunkét is kell tekinteni, mert ma rajtuk, holnap rajtunk nehezűlnek a sors csapásai. Ugyan azért nem lehetűnk közönbösök midőn azok kiken segiteni fő elhivatottságunk, nem mint tevéketlen házalók, sőt mint munkatevő családtagok, egy inség telyes szembe lévő tél lefolyta alatt keresnek menedéket. éspedig munkatételeik által is az elfogadóknak könnyitésűkre kivánnak lenni, személyűk vagy marhájuk munkatétele által és oly körűlmények közepette, hogyha a 31 község kűlön-kűlön egy családra terjeszti is ki figyelmét, annyi család és menekűltek fogják egykor hálás emlékiket ezen Nemes Szék lakóihoz kötni. Bár ha mi is szűkölködűnk nagymértékben, de eggyetértés és jóakarat mi székely nemzetűnknél sem hiányzik, sokat tehet, s most tennűnk a legnemesebb elhivatottságunk. A dulló urak és község elöljárói ennélfogva folyó hó 3-án oly modon hivatnak bé alattirt alkirálybirói bizottság irodájába, hogy az egyesek, mind szintén a községek ajánlataikat, és jegyzőkönyvre vévén, hozzák magukkal, vállalni a világ előtt is: „Nem fajult el még a székely vér,annak minden csepp vére drága gyöngyöt ér.”
Kézdivásárhely, agusztus 30-án, 1863, Wizi István alkirálybiró
(Sepsiszentgyörgyi Levéltár, fond 8, dos. 50, fil. 92)
Wizi István felhívására az első napokban falunként felírták, hány személyt tudnak fogadni, valamint azt is, hány szarvasmarhát tudnak kiteleltetni. Esztelnek 12, Feltorja 15, Alsótorja 40, Lemhény 12 személy és 8 szarvasmarha teleltetését, Oroszfalu 15, Felsőcsernáton 12 személyt és 3 szarvasmarhát, Szászfalu 12 szarvasmarhát, Futásfalva 10, Márkosfalva 5 személy fogadására vállalkozott. Albis volt az első, amelynek lakói 7 személyt, 8 szarvasmarhát fogadtak, valamint adtak 73 kupa árpát, 49 kupa rozsot, 13 kupa búzát, 20 véka törökbúzát és 10 forint készpénzt. Szentkatolna fogadott 12 személyt és 73 szarvasmarhát, Hatolyka 23 személyt és 12 szarvasmarhát, Polyán 30, Maksa 15, Bita 5, Alsócsernáton 50, Almás 12, Nyujtód 6, Ozsdola 15, Martonos 10 személyt, Csomortán embert nem fogadott, de adott 26 véka gabonát, Sárfalva 18 személyt és 13 szarvasmarhát vállalt, Ikafalva 25, Szentlélek 100, Kurtapatak 7, Bélafalva 26, Dálnok 50, Lécfalva 40 személyt, Mátisfalva adott 97 véka gabonát.
Egész Kézdiszékről a kolozsvári ínségügyhöz felküldtek 225 forintot. Az elkövetkezőkben az adományozók falunkénti névsorát is fogom közölni, ezúton is tisztelegve emlékük előtt.
.jpg)
