Mindkettejüket Csíkszentdomokos faluközössége röpítette fel, a paraszti sorból szakadtak ki, s meg kellett élniük a század legkegyetlenebb kényszerpályáinak keserves vesszőfutásait. A családokat szétszaggató kor uralkodó ellentmondása a közeli rokonokat végletesen kiélezett helyzetekben állította szembe egymással, holott természetes körülmények közt egymás támaszaiként kellett volna leélniük életüket.
A Székelyföld című folyóirat kiváló csíkszentdomokosi számában (2012. augusztus) olvastuk, ahogy  az egymástól teljesen elidegenedett atyafiak életútja a félreállításukra megrendezett nagy kirakatperben utoljára keresztezte egymást, s nem érdektelen pár idevágó részletet kiemelni, megvilágítandó az emberi példamutatás és jellem erejét. Mára nem vitás, kettejük közül Márton Áron volt a nagyobb formátumú és a jövőbe inkább belelátó, aki erkölcsileg és szellemileg is felkészültebbnek bizonyult a rájuk váró megpróbáltatások elviselésére. Lélekerőben is túltett unokatestvérén, a rá mért csapások kivédésében, pedig alighanem azok voltak a súlyosabbak. Kurkó Gyárfást lebecsülni azonban hiba volna, a baloldali mozgalmak felerősödésének időszakában százezrek osztoztak pontosan a hozzájuk fűződő kurkói reményekben, s estek utóbb áldozatul, akárcsak ő, e históriai illúzióknak. Kurkó Gyárfás, a lakatosságot kitanulva, a kisiparosságig vitte saját erejéből, majd a kommunisták mozgatta szervezetekbe bekerülve, idővel azok élére került, végül „meghaladandó állásponttá” akkor vált, amikor 1947-ben felismerte, amit unokatestvére kezdettől fogva jóval radikálisabb formában vallott: a magyar szervezetek önállóságát a kommunista párttal szemben meg kellene valamelyest őrizni, ha komolyan kívánjuk venni a nemzetiségi egyenjogúságot. A maga külön vonalának, „elhajlásának” követésére azonban időt sem hagytak neki, rögtön félreállították, mihelyst a bolsevikok útjába került, pár évre rá pedig a monstre perben, melyet az erdélyi magyarságnak a szélsőbalhoz felzárkózni nem kívánó többsége megfélemlítésére rendezett a frissen uralomra jutott ún. „proletárdiktatúra”, amolyan áldozati bárányként használták fel, hogy a kollektív trauma még nagyobb legyen.
Itt, e megkonstruált hazug perben találkozik megint a két unokatestvér, s mint most olvasható, bár nézeteik továbbra sem kerültek közelebb egymáshoz – Kurkónak különben a lelki egyensúlya is megbomlott, és valószínűleg elveszítette képességét, hogy feldolgozza, ami vele történt –, a rokoni szál sorstársi ágon ismét felizzik köztük egy alkalommal. Kurkó lánya meséli, hogy a hatvanas években Márton Áron, akkor már ismét szabadlábon, egy alkalommal pénzsegélyt küld a nyugdíjas, csendes idegbetegként tengődő Kurkónak olyan megokolással, hogy viszonozni kívánja annak a börtönben tanúsított együttérzését. A lány előadása szerint apja egy alkalommal átengedte a rab püspöknek ételadagját, amikor az nagybetegen kritikus helyzetbe került. Érdemes megemlíteni, hogy az előkerült jegyzőkönyvek szerint a püspököt vallatótisztjei több ízben megpróbálták rávenni, ártson terhelő vallomással unokatestvérének, amit az elutasított. (Azt kellett volna igazolnia, hogy Kurkó el akarta szakítani a kommunista párttól az MNSZ-t. Márton Áron nemcsak tagadta, hogy az előtte ilyen értelmű kijelentéseket tett volna, hanem pontosan az ellenkezőjét tanúsította.) Látni való erkölcsi fölénye mellett szellemi tisztánlátását is végig megőrizve ment végig a maga kálváriáján, mely különben a legkegyetlenebb fizikai bántalmazástól őt sem kímélte.
Micsoda magyar sorsokat produkált az erdélyi fátum a huszadik században!