Egyszer egy macska az erdőben kószált, és találkozott a rókával. „Róka úrfi okos, tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdőben” – gondolta, és nagy tisztességgel köszöntötte:
– Jó napot, tisztelt róka úrfi! Hogy szolgál a kedves egészsége? Hogy s mint érzi magát ebben a mai drága világban?
A róka nagy kevélyen tetőtől talpig végigmérte a macskát, nem tudta, egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta:
– Ó, te nyomorult bajuszpedrő, te tarka pojáca, te éhenkórász egérleső, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tőlem, hogy vagyok? Milyen iskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz?
– Csak egyetlenegyhez – felelte szerényen a macska.
– Ugyan mihez? – kérdezte a róka.
– Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és megmentem tőlük az irhámat.
– Ez is valami? – hencegett a róka. – Én legalább százféle mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van. Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked, hogyan kell rászedni a kutyákat.
Abban a szempillantásban feltűnik egy vadász négy jóféle kopóval. Nosza felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a tetején, ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik.
– Most elő a fortéllyal, róka koma, nyisd ki gyorsan azt a zsákot! – kiabálja lefelé a rókának.
Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték és moccanni sem engedték a kopók.
– Ejnye, ejnye, róka úrfi – szólt a macska odafönt –, benne ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volna kapaszkodni velem, bezzeg nem hagytad volna ott a fogadat!
