Tamási „Ábelére” nincs magyarázat. És nincs felelet sem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs kérdés.
Ábel mi vagyunk, mindannyian, még a legelvetemültebbek is, azok is, akik kirobbantják a fát a Hargitán, akik ügyeskedni próbálnak, és azok is, akik vállalják a havasi létet, akik ésszel-hittel, puszta kézzel küzdenek meg a mindennapokért: mind-mind Ábelek vagyunk.
Ezért ismerünk olyan szívesen magunkra ebben a csudálatos könyvben. Mert valami olyan köszön vissza belőle, mintha varázstükörbe néznénk: hiteleset mutat, de csak azt láthatjuk meg belőle, amit szeretnénk.
Ha létezik nemzeti archetípus, akkor az „Ábel” az – és most gyorsan abbahagyom ezt, mert az ilyen csúnya szavakra minden bizonnyal lenne legalább három metsző, találó válasza Szakállas Ábelnek, amit aligha tennék ki az ablakba. Inkább csak annyit mondanék: ha sötét szobába nézel, az ablaküveg is tükör: talán ezért látjuk folyamatosan önnön arcunkat Ábelében.
És bár a világ sokat változott, nem sokat változott „Ábel” óta. Ma is van Hargita, van fenyőfa, vannak bankárok, vannak Surgyélánok és Fuszulánok. És vannak kicsi erdőpásztorok, de vannak ám somlyói ferences barátok is, és van emberi jóság, ami ellensúlyozza a bennünk lakozó sasevő megalkuvást.
És amíg mindez így van, együtt, addig nagy baj nem lehet. És mindaddig, amíg Tamási „Ábelét” olvassuk, szeretjük: ez így marad. Egyéb már nem is kell ehhez.
Legfennebb az a három dolog, amire bárhogy csóválná fejét most Szakállas Áron vagy Tamási Ábel, tőlük tanultuk: Hit, Hűség és Humor.
Ha mindez megvan bennünk, akkor örökké otthon vagyunk.
.jpg)
