Gáspár bácsi nem szerepel az irodalmi lexikonban, lévén hogy csak az emlékezéseit tartalmazó könyve Kányádi Sándor gondozásában jelent meg 1970-ben a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál. Ezért is szólok most róla, aki – köztudomásúlag – Tamási Áron öccse volt. De azért is meg kell említenem a vele való találkozást, mert neki köszönhetően aludtam Tamási Áron ágyában, amikor ott töltöttem egy napot. Nehéz volt szóra bírni Gáspár bácsit, s mindenre egyetlen szóval válaszolt; szóval székelyes tömörséggel. Szerencsémre betoppantak Marosvásárhelyről azok az orvosok, az ottani nagy hírű egyetem professzorai, akik nemrég műtötték Tamás Gáspárt. Ekkor feloldódott, s könnyebb is volt fotóznom. Kérdeztem is, hogy nem gondolkodik-e, vagy épp már munkálkodik is egy újabb könyv megírásán. Azt mondta, hogy de igen. A címét is elárulta. Ha jól jegyeztem meg, akkor az lett volna a címe, hogy A haza, ahol élünk. Amikor mondtam, hogy nincs szállásom, odaadta a kulcsot, megmutatta, hogy hol lakik, és magamra hagyott.
Közben eltelt húsz-harminc, lassan negyven év, és itt minden más, nagyon más lett. Van széles parkoló – ezért sokan megállnak –, panzió, az út túlsó felén bazársor, s a benzinkútnál olyan benzint lehet kapni, amilyent akarsz. 1989 előtt alig lehetett szerezni, és csak jegyre, havonta néhány litert. De mindenért sorba kellett állni, mindenre figyelni, félni, rettegni. Nagyon más világ volt itt akkor. Gazda József A végnapok előtt című írásából idézek azok számára, akik nem emlékeznének.
„Álltuk a sorunkat, bármit osztottak. A húsfejadagot, legalábbis a városiaknak, »biztosítottnak« ígérte a hatalom. Évi háromszor volt húsosztás. Karácsony és újév között (nehogy karácsonyi »ajándéknak« higgye a nép), május elseje – a munkásosztály ünnepe – és augusztus 23-a, a dicsőséges felszabadulás ünnepe előtt. Ekkor járt fejenként fél-fél kiló, vagy ha nagyobb volt a bőség, akkor egy-egy kiló. Ám ezért is verekedni kellett, mert a »sor végének« sose jutott. És hányszor esett meg, hogy amikor épp ránk került volna a sor, bejelentette a javak osztogatója, még hat ember kap, még három, hátrább ne várjanak. És a hátrább állók mindig tovább vártak, reménykedve a csodában, ami általában nem szokott megtörténni. És milyen kicsi örömei is lehettek az életnek a napfényes kor nehéz napjaiban! Ha nemcsak sort álltál, hanem venni is tudtál valamit – az az öröm, amivel vitted haza a kiló cukrot vagy lisztet, esetleg egy darab szalámit, egy vágás vajat, s az a boldogság, azok a fénylő arcok, melyek otthon fogadtak, megszépítették az életünket. Vagy ha nem is szépítették meg, de elviselhetővé tették csúszó-mászó létünket, életünket. A szerencsésekét. Akiknek megadta a rendszer a lehetőséget, hogy családjukban éljenek.
A 61 éves Böjte Balázsné Mikó Rozália Hegyközépújlakról ily keservesen vallott erről: »Egyszer hazajöttem a munkából, nem volt villany, nem volt gyufa, nem volt só, ilyen apró kicsi dolgok, amik kellett volna hogy legyenek. Már este volt, s vártam, hogy adják meg a villanyt. S akkor ott voltak a gyerekek, mind az öt, s akkor mondom, hogy este van, s még semmi sincs, s akkor arra gondoltam hirtelen, hogy éppen csak a gázat kellene megengedni, azt meggyújtani, s akkor vége lenne az egésznek. S bementem, befeküdtem a paplan alá, s azt mondtam a gyermekeknek, hogy édesanya fáradt s beteg. Egy kicsit hamarább lefekszik. S ti is, amikor vacsoráztok, megkérlek szépen, hogy feküdjetek le. S ott egész végig sírtam, s osztán másnap elmentem, s megkerestem a templomajtót, s az öklömmel vertem ott a templompadot, hogy hát édes jó Istenem, add vissza a hitet az életbe, hát mi lesz velem? Egyszerűen úgy éreztem, hogy nincs lelkem, s nem vagyok ember, annyira üres voltam. Osztán úgy kezdtem el a templomba járni, s úgy tért vissza kicsidenként a lelki békém.«
Ceauşescu elvtárs tudta – nagy tanítóitól, Marxtól, Engelstől, Lenintől és Sztálintól, no meg kortárs eszményképétől, Mao Ce-tungtól tanulta –, hogy uralmának alap­pillére az emberek létbizonytalansága. Ezért szórta szét a családokat, ezért fosztotta meg a szülőket gyermekeiktől, ezért verette szét a falvakat, ezért alázott, aláztatott meg mindenkit, lökte ide-oda az embereket.”
Hogy milyen volt Erdélyben 1989 előtt a világ, az élet, aki tudni akarja az egész rettenetet, az olvassa el Gazda József igaz történetekből álló hosszú írását, amely a Székelyföld 2010. júliusi számában jelent meg. (Biztosan nem lesz nyugodt éjszakája.)
Ezzel kapcsolatban el kell mondanom egy meglepő esetet. Kolozsvárott is tanítottam a Sapientián, és az egyik szünetben odajött hozzám egy huszonegy-huszonkét éves szentgyörgyi hallgató, és azt kérte, hogy meséljek valamit a Ceauşescu-korszakról, mert ők nem tudnak erről semmit! Meg sem tudtam szólalni. Létezik ez? Nekem még most is remeg a gyomrom, amikor az országhatár felé közeledem, és itt vannak a húsz évvel ezelőtt születettek, akik – szerencsére, tegyem hozzá – nem tudnak már semmit ezekről a szörnyűségekről, a megalázásról, az emberi méltóság sárba tiprásának mindennapi gyakorlatáról.
Ez is eszembe jutott abban a fél órában, amíg Farkaslakán várakoztam, mert itt is minden más, nagyon más, hogy jobb-e, azt nehéz tagadni, de hogy könnyebb-e, azon már lehet vitatkozni. Abban biztos vagyok, ha Tamási Áron felébredne és kilépne a női fejfával jelölt sírjából, káromkodva nézne körül.