Maga a miniszterelnök és a tanügyminiszter látogatta meg a hét végén a marosvásárhelyi orvosi egyetemet, és próbált megoldást javasolni az ottani két, egymással élesen szemben álló csoport konfliktusának feloldására.
Egy fél, de inkább negyed lépést tettek is előre, a Szabó professzor vezette magyar részleggel legalább leültek tárgyalni. Mint ismeretes, a multikulturális egyetemeknek kijáró, ún. magyar intézetek (főtanszékek) megalakulását a belső román többség az év elején megtorpedózta, ezt követően az Ungureanu-kormány külön magyar tagozat létrehozatalát rendelte el, amit azonban az ellenzék a magyar kártya kijátszására és kormánybuktatásra használt fel.
A képtelen jogi hercehurca nyomán a magyar oktatást ért diszkrimináció hónapokig orvosolatlan volt, és az ma is. A bajok ráadásul tetéződtek a felvételi keretszámok nyilvánvalóan hátrányos elosztásakor, a tandíjköteles helyek nyolcvan per húszas arányban a román diákok javára való megoszlása ugyanis mindennek, csak méltányosnak nem nevezhető. Az elfogultságukat nem leplező román többségi vezetők, úgy tűnik, vérszemet kaptak – vélték még a mérsékeltebb hírmagyarázók is.
Ekkor jelentek meg a válságot súlyosbító politikusok ismét Marosvásárhelyen, és szavaikból, nyilatkozataikból, az elhangzott ígéretekből az világlik ki, valamilyen megoldás felé akarják terelni a fejleményeket. Aki tudja, hogy október elején maga Orbán Viktor magyar miniszterelnök vesz majd részt a Sapientia évnyitóján, rögtön rájön, milyen vitorlákból és milyen szeleket akarnak kifogni a kérdéses kormánytagok, és miért találták szükségesnek a legmagasabb szintű jelenlétet.
Ami pedig az elhangzott javaslatokat illeti, azok amolyan apró lépés megtételére vonatkoznak: bár a kormányfő fontosnak találta leszögezni, külön tagozatra nincs szükség, de a miniszter asszony ezt azzal egészítette ki, hogy a magyar intézetek viszont megalakulhatnak. Erről azonban csak egy fél év múlva kezdődhetnek meg a tárgyalások, miután az egyetemi akkreditáció függő kérdései megoldódnak, amit tehát a jelenlegi felállás mellett kívánnak lefolytatni. Ígéret hangzott el arra nézve is, hogy a magyar „vonal” választott vezetői helyet kapnak majd az intézmény vezetésében. Mint ismeretes, ott most a többségiek által kijelöltek „képviselik” úgymond a magyar oktatást. Ezek „mandátumát” a magyar kollégák többsége nem ismeri el.
Az orvosin tehát még korántsem ért véget a harc, a miniszterelnök és a szakminiszter látogatása egyelőre csak arra volt jó, hogy elnapolja a törvényes megoldást, és azt a benyomást keltse, hogy pozitív kibontakozás is elképzelhető. Az ígéreteket kár lenne hát túlértékelni – annál inkább méltatni kell viszont azt, ahogyan a kigolyózott magyar tanári kar megszervezte és képviselte magát eddig, s ahogyan a határon túli, sőt, a nemzetközi figyelem és szolidaritás akár pozitív irányba is befolyásolhatja a fejleményeket.
