– Nem könnyű, valóban, muszáj elválasztani a kettőt. Tizenegy esztendeje dolgozom a házunkon belül izolált stúdióban, rengeteg munka készült itt, de mostanában komolyan gondolkodom azon, hogy új helyre költöztetem a teljes műhelyt. Ez rengeteg pozitív változást hozhat, sok reményt fűzök hozzá.
– Kritikusaid közül sokan az öniróniát és a spontaneitást hiányolják belőled. „Túl­ságosan komolyan veszi magát, merev és kiszámított” – ismételgetik, és még egy Főleg régen sem győzi meg őket az ellenkezőjéről, pedig az a dal mind a zenéjével, mind az ironikus, frappáns szövegével pont őket, a fanyalgókat hivatott „kielégíteni”. Önparodisztikus énedet mutattad meg, erre azt mondták, „nem meggyőző”. Mennyire foglalkoztat az emberek véleménye? Itt nemcsak a kritikusokra, hanem a rajongókra is gondolok. Fontos a feed back?
– Erős önkép nélkül nem lehet talpon maradni ebben a műfajban. Számít a visszajelzés, de se a gyűlölködés, se az ajnározás nem változtat a lényegen. Érdemes megkülönböztetni a kritikusokat a rögeszmés kritizálóktól. Ez utóbbiak maguk is elég merevnek tűnnek időnként... Rengeteg minden spontán születik, de erről elég, ha én tudok. Fanyalgóknak soha nem írnék dalt, a fanyalgókról viszont már írtam, többször is. Magamat nem veszem komolyan, aki látott tőlem egyetlen werkfilmet is, az tudja. Nem hiszem, hogy sokan írnak olyan önparodisztikus dalokat, mint az Ideális popsztár vagy a Tipikus sztereó, de nem akarok győzködni senkit. A munkámat viszont komolyan veszem, és ezért nem szeretnék bocsánatot kérni senkitől. Talán azt se felejtsük el, hogy kritizálóktól énekelni vagy dalt írni még senki nem tanult, ugyanis fogalmuk sincs, hogy kell. Ők mindig csak arról dumálnak, hogy mit hogy nem kell. Érdemes eszerint is értékelni az ilyesmit.
– Az elismerés, a méltatás szívet melengető, mindig szívesen látott vendég, de hogyan lehet elfogadni, megemészteni a kritika heves, indulatos, elutasító, romboló formáját?
– Nem kell vele foglalkozni. A méltatás sem mindegy, hogy kitől jön ám. A minap kezembe került két régi könyv, az egyik a Piramis együttesről szóló visszaemlékezés, a másik az Illés körüli hisztériáról szól. Vicces volt olvasni, hogy a korabeli cikkek, rajongói és ellenrajongói levelek szinte szóról szóra megegyeznek a mai internetes fórumokon olvasható okoskodásokkal. A siker nyomában mindig ott jár az irigység és a rosszindulat, így hát nem érdemes meglepődni semmin.
– Itt vagyunk, messze a jövőben: 2084. Amikor a lemez „előfutára”, az Előkelő idegen megjelent, sokan úgy gondolták, hogy a dal csupán egy nosztalgikus paródia. Ez nem egészen így van...
– Hogy ki miként hallgatja, abba nem szólhatok bele. Az értelmezés nehéz feladat, lassan le is szokunk róla, különösen egy rádióban hallható popdal esetén. Ha első hallásra bejön a refrén, akkor „lájk”. Ha nem, akkor „szar”. Ilyen szellemi állapotban vagyunk ma.
– Mindig nagy várakozás előz meg egy-egy új Ákos-hanghordozót, viszont most mintha a szokásosnál is nagyobb őrület lenne: a kritikusok alig várják, hogy ízekre cincálják, a rajongók meg azt, hogy a lemez elfoglalja méltó helyét a kollekciójukban, valamint az Ákos-életműben. Mire számítasz te?
– Sokszor megéltem már a lemez előtti várakozást, szerintem most is akkora, amekkora szokott lenni. Már önmagában az is nagy dolog, tényleg megtiszteltetés, hogy sokan valóban várják a lemezt. Ezt nagy becsben tartom. A bor arra való, hogy megigyuk, egy album arra, hogy hallgassuk: nem kell se ízekre szedni, se vakon rajongani. Számomra nagy élmény volt, hogy Lepés Gábor hangmérnök már hetek óta keverte az anyagot, amikor lelkesen azzal hívott fel, hogy mostanra esett le neki a tantusz, nagyon ütnek a szövegek, és hogy szerinte baromi jó lemezt csinálunk. Jólesett, amit mondott, de ez talán azt is jelzi, hogy sokat hallgatós az anyag, elsőre nem adja magát könnyen. Mi már „jóra hallgattuk”, nagyon szeretjük, jómagam az eddig elkészült legfontosabb lemezemnek tartom.
– Nemcsak a lemezmegjelenések előtti kötelező maxi-lemezzel és klipekkel örvendeztetted meg rajongóidat idén, hanem a régi rockzenekarok mintájára meg­jelenés előtt turnéra vitted a 80-as évek szintihangzását. Hogy érzed, a közönségednek bejött ez a zenei irányzat?
– Nagyon úgy tűnt, hogy igen: a londoni és az amszterdami bemutató után Sopronban mi mozgattuk meg az idei VOLT legnagyobb közönségét, a Szigeten is elsöprő sikerben volt részünk, végül a Félszi­get történetének leglátogatottabb koncertnap­ján játszottunk Marosvásárhelyen. Mindenütt fergeteges hangulatot teremtett a közönség.
– Az egyetlen, erdélyi helyszínen bemutatott nem mindennapi produkció nemcsak az idei Félsziget Fesztivál legnépszerűbb programja volt, hanem valóban sikerült minden korábbi látogatói rekordot is megdönteni. Milyen érzésekkel gondolsz vissza erre a fellépésre?
– Baromi fáradtan értem a Félszigetre, ép­pen apukai teendőkből váltottam sztárosdiba, a koncert előtt 13 órát vezettem, alig alud­tam, itt gyakorlatilag a reptérről a színpadra vittek a hangpróbára, onnan sajtótájékoztatóra, aztán már jött is a koncert. A minden képzeletet felülmúló, lelkes fogadtatás hihetetlenül feltöltött. A közönség egy ember­ként énekelt velünk, a régi arcok mellett tizen-huszonévesek is kívülről fújtak velük egyidős számokat! Nagyon jó emlék ez a buli.
– A színpadi felállás is a klasszikus Bonanza Banzait idézi. Ha már hátraarc, akkor miért nem a régi zenésztársakkal?
– Mert nem hátraarcról van szó, hanem elő­relépésről. Egykori zenésztársaim közül az egyik lassan húsz éve nem zenél már, a másik csak szórványosan lép közönség elé, egészen más zenével, mint anno. Zsoltot egyébként hív­tam a projekt ügyében, de sajnos nem találtunk egymásra. Ők inkább a régi formáció felélesztésében érdekeltek, engem meg teljesen más foglalkoztat. Lepével és Sanyival jól megértjük egymást, igazán lelkes és jókedvű brigád, nagyon együtt van a banda. A próbák és a koncertek is euforikus hangulatban teltek.
– A zene elsősorban szórakoztatás céljá­ból születik. Mi, hallgatók is ebből a célból „zenélünk”. Fontos az, hogy emellett értékeket is közvetítsen alkotásaival az előadó?
– Nem szeretem a szórakoztatás szót. Sze­retném bevonni a hallgatót, hittel és hitellel beszélni valamiről, ami foglalkoztat. A kikapcsolódást máshol kell keresni, én szeretnék bekapcsolódni és bekapcsolni másokat is.
– Rajongóid közül nagyon sokan ikonként tekintenek rád, ezért szavaidnak, gesztusaidnak rendkívüli súlya is lehet. Ez áldás vagy teher?
– Ez soha nem foglalkoztatott. A befogadótól függ, hogyan tekint rám, rám tekint-e egyáltalán. Mindegy, hogy egyetlen ember hallgat, vagy sok ezer, a felelősség ugyanakkora.
– Évek óta a zene mint ipar hanyatlásától hangos a szaksajtó. Kihívást jelent számodra az, hogy a pár perces, trend-diktálta rádióbarát dalok, az mp3-as fájlok korszakában egyre kevesebb ember vásárol lemezt, elejétől végéig való meghallgatásról nem is beszélve?
– Magától értetődik, hogy számít. Ér­demes belegondolni: ma nagyjából ugyanannyi ember hallgat, mint amikor tízszer ennyi lemezt adtunk el. Az sem mellékes, hogy a torrentezés megváltoztatja a zenéhez való viszonyt. Egy mai hallgatónak a ze­ne egészen mást, érzésem szerint érzelmileg sokkal kevesebbet jelent. Ezért szegényebbek azok, akikre ilyen gazdagon záporozik az információ, a film, a zene, a kulturális vagy kulturálisnak látszó élmény. Nincs idő megérteni, feldolgozni, megélni semmit igazán. És „mire értenéd, már véget ért”.
– Fontos, kell a sláger, vagy egy erős üzenettel bíró és egységes koncepció köré épített anyag önállóan is tud érvényesülni a mai piacon?
– Erős dal is lehet sláger, nem szégyen az. Slágerek nélkül tizedennyi ember se ismerné például a Queent vagy más legendás bandákat. A mostani lemezünk teljesen más koncepció mentén született, valószínűleg nehezebb lesz eljutni vele a rádiókhoz, bár van rajta néhány olyan dal is, ami többek szerint rádióban is népszerű lehet.