Mesébe illő
– Tapasztalatból tudom, aki a diákot munkára akarja fogni, annak magának is rengeteget kell dolgoznia. A kényelmesebbek emiatt nem is annyira teljesítményorientáltak. No de egy nyelvtanuláson kívüli példám: legutóbb egy tanulmányi kiránduláson felvitte tanítványait Nagy-Britannia legmagasabb csúcsára, a Ben Nevisre, mely bár jóval alacsonyabb, de zordsága folytán Köllő Zsolt szaktanár szerint helyenként a Fogarasi-havasokra emlékeztet. A kitaposott ösvényeken végigmenni, viszonylagos biztonság ellenére, nem kis erőpróba lehetett, s tizenvalahány ifjúnak a végzős osztályokból mégis sikerült lépést tartania a tanárnővel. Ön korábban egy évet töltött ösztöndíjasként egy angol magániskolában, és egy alkalommal azt mondotta: pedagógusi habitusát ez alapvetően meghatározta. Ennek az évnek a tanulságai érdekelnének.
– 1997-ben, a Mikóba kerülésem után szereztem tudomást arról, hogy az angliai Headmasters’ and Headmistresses’ Conference nevű szervezet, a magániskolák igazgatóinak testülete egyéves ösztöndíjakat ítél oda exkommunista országok fiatal pályázatnyertes tanárainak tapasztalataik gyarapítására. Har­minc év alatti pedagógusok kaptak lehetőséget, hogy egy évet kinn taníthassanak is. Pénzük rá? Hát ezek nagyon gazdag intézetek, egy diák éves tandíja egy évi országos minimálbérnek megfelelő összeg, ezekbe a felső tízezer járatja gyerekeit. Úgy gondolom, ebből fedezték ezt is. Földrajz szakommal szándékoztam pályázni, első évben azonban lekéstem a határidőt. Következő évben ismét próbálkoztam, a megyéből egyedüliként, a brassói első szűrésen túljutottam. Országosan kilenc ösztöndíjat ítéltek oda, és nagy meglepetésemre a földrajzosat én nyer­tem el. Földrajztudásomat ellenőrizték különben angol nyelven, valamint az egyéniségem is érdekelte őket. Egy évig távol lenni a családtól, óvodáskorú kislány mellett stb., bizony nem volt kis megpróbáltatás. Az ösztöndíj a Londontól harminc mérföldre fekvő Crowthorne faluban található neves, százötven éves Wellington Kollégiumba szólt. Gyönyörű magániskola, egy mesébe illő, négyszáz holdas parkban – tóval, őzekkel –, melyben több épületegyüttes található az ezer diák és a személyzet számára. Engem teljes normával nem vehettek fel, amolyan kisegítő voltam a hét földrajz szakos kolléga mellett, student teacher, ahogy nevezték, azaz pedagógiagyakorlatát végző diák státusában, bár én szaktanár voltam már rég. Beosztottak egy-egy tanár mellé, végighallgattam egy-két hetet, ami után magam is tarthattam órát, de mindig a kolléga jelenlétében. Az első hetekben álltam a tükör előtt, elpróbáltam mindent, és szidtam magam, mi az eget keresek én itt! Egy órára kétszer annyi ideig készültem. Ott már akkor laptop, projektor, fax, színes fénymásoló stb. állt a tanár rendelkezésére, én ott tanultam meg a számítógépes Wordban dolgozni. Ők már smartboardokat használtak, én pedig alig tudtam szövegeket pötyögni. Minden a nyakamba zúdult. Bizonyítanom kellett, egy magániskolában még kevésbé lehet bakizni, mint másutt. Sok volt egy kicsit nekem, a stressz, a honvágy, a gyerekem miatti aggodalom, minden összegyűlt. De ott ébredtem rá arra, mit jelent nyitani a diák felé. Mit jelent hagyni, hogy az óra egy része az ő kezében legyen. Akkor láttam, a földrajz messze nem abból áll, amit én tanultam, és elsajátítottam a gyönyörű brit akcentust. Nekünk Európában nem kellene amerikai módon hangsúlyoznunk. Ott hallottam először olyan diszciplínákról, mint a geography of aid (a segélyek földrajza) vagy az orvosi földrajz, mely a járványok, betegségek elterjedését tárgyalja és így tovább.

A kollégiumi rendszer
Nagy-Britanniában 16 év a kötelező oktatás korhatára, aki akkor leteszi a GCSE vizsgát (general certificate of secondary education), az nálunk a nyolcadikat lezáró vizsgának megfelelő bizonyítványt kap, de a tizedik tanulmányi év után. Aki egyetemen kívánja folytatni tanulmányait, az újabb két évet tanul a középiskolában (college), mások szakgimnáziumokban, szakiskolákban tanulnak tovább. Az ösztöndíjas tanárnő végzős osztályokban nem, de minden más líceumi osztályban tarthatott órát.
– Próbálja meg felidézni első impresszióit, hogyan helyezkedett el, és hogyan fogadták.
– Repülővel utaztam, először életemben.  Egy szerény heti ösztöndíjat kaptam, némi költőpénz volt, nem tanári fizetés. Amennyit akkor a bébiszitterek is kaptak. A magániskolák tanárai sokkal jobban keresnek különben, mint közoktatásbeli kollégáik. Sokat költöttem kezdetben könyvre, szakkifejezéseket kellett megtanulnom. Meg voltam szeppenve. Mondtam ugye, a felső tízezer kötelező módon magániskolába járatja gyerekét, és az iszonyatosan drágának számít. Az már másodlagos, mennyire értelmes az a gyerek, egy átlagos képességű már jól elvan. A csúcsok ott is ösztöndíjban részesülnek, és külsősök számára is tartanak fenn ösztöndíjakat, rendkívüli képességűek így kerülhetnek be. Nos, a tanáriban rengeteg dolog sokkolt. Azt a jólétet én el sem tudtam képzelni. Benn egy kis kávézó, újságok halmaza, minden reggel el lehetett olvasni a napi és a szaksajtót. Tea, kávé, keksz ingyen, kényelmes fotelok. Kis előtér után nagy ebédlő, mindennap ingyen ebéd és heti egy alkalommal elegáns vacsora, válogatott étkekkel, ezüst evőeszközökkel. A felszerelés az osztályokban is elképesztő volt. Színes nyomtatók – csak úgy hányódtak az eldobott másolatok. Minden osztályteremben tévé és videolejátszó. Minden szakkönyv megvolt. Számítógépekkel tele terem, minden tanszéknek. Egy komplexumban csak az IT-t oktatták. Előbb meglepett, majd keserű szájíz­zel érzékeltem, hogy nem becsülik eléggé. Nincsenek tudatában, milyen szerencsések. Nos, többet keresnek a tanárok – olyan két-három ezer fontot havonta (kb. 11–17 ezer lej – szerk. megj.) –, de többet is dolgoznak, ezt mindenikük mondotta. (Nem többet, mint a Mikóban – tegyem hozzá.) Először is rendszeres és gyakori iskolai szolgálatot tartanak, legalább kéthetenként mindenki sorra kerül. A nyolc épületkomplexum mindenikében egy bentlakás, mindenikben egy-egy tanári lakás a pedagógusnak.  A kollégium területén több tanár állandóan sétál és felügyel. Ezenkívül külön éjszakai őrszemélyzet. Bezárva nem voltak a diákok, mégsem ment ki soha senki engedély nélkül. Minden délután sportköröket és más köröket tartottak a diákoknak, tehát kiadós a tanórán kívüli tevékenység. A munkahét hat iskolai napra terjedt, a legtöbb magániskola így működik. Emiatt egy picivel több vakációt adtak, tehát július első hetének végén mentek el a diákok, és augusztus végén-szep­tember elején jöttek vissza. A húsvéti vakáció hosszabb, egy hónapos volt. Az állami oktatásban hat hét a nyári vakáció. Meglepett továbbá, hogy a szülők – ügyvédek, cégvezetők, orvosok stb. – egy fél évben egyszer ha meglátogatták a gyereküket, azok sem mentek haza közben. Igaz, az iskola rendszeresen értesítette őket arról, hogyan halad a diák. De képzeljük el, a gyerek 14 éves kortól szülő nélkül nőtt fel egy olyan világban, amelyben nem igaz, hogy nincs kegyetlenség, bármennyire is odafigyeljenek rá!

Pedagógiai luxus
– Ennek nem akármilyen irodalma van Dickenstől el egészen az elitiskolákat, Etont bemutató művekig. A közoktatásban ez nincs meg, ott a diákok naponta bejárnak. No de a tárgyak tanítása, a belső életmenet?
– A tandíj fejében, persze, luxuskörülmények közt tanítanak. Földrajzosként csak tátottam a számat, amikor a lemeztektonikát vagy az üledékes kőzeteket jól megválogatott helyszíneken tanították. Ott lehetett mindent megfigyelni, a munkafüzeteket kitölteni. Elő­fordult, hogy a híres Tóvidéken egy hetet töltöttünk, a diák pontosan lebontott feladatokat oldott meg feladatalapok segítségével. Megfi­gyel­hették a gleccserek hatását például. Szóval az elméleti és interaktív oktatás mellett a gyakorlatra is nagy hangsúlyt fektettek. Rácso­dálkoztam még arra is, hogy a GCSE letétele után a diák maga választhatta meg, mit óhajt kiemelten tanulni. Aki a földrajzot választotta, heti 6–7 órában azzal foglalkozhatott. Nálunk, ugye, heti egy órában tanítjuk e tárgyat. Olyas­miket tanítottunk, amit én az egyetemen hallottam először. No, de min­den reggel rövid kis gyűléssel kezdődött az oktatás, a napi teendőket megbeszélték. Renge­teg meghívott tartott előadást a kollégiumban. Különben minden év elején kiadtak egy füzetet a várható rendezvényekkel, kirándulásokkal, minden pontosan beütemezve. Hetente kétszer istentisztelettel kezdődött az oktatás, de sem ezen, sem a val­lásórán nem volt kötelező a megjelenés. Az igazgató kéthetente egy óriási amfiteátrumban hívta össze a diákságot megbeszélésre. Amúgy barátságos volt a hangulat, de a tanárnak Sir vagy Madam megszólítás dukált.
– Mekkorák az osztálylétszámok, és hogy jönnek létre?
– Osztályok helyett csoportokba szervezik őket, egy évfolyamon több is van belőlük, úgy tudom, a gyerekek értelmi szintje és teljesítménye szerepet játszik a válogatásban. Szóval, nem kényszerül egy szuperintelligens gyerek egy helyben topogni a gyengébb miatt. A létszámok olyan tizenöt-húsz körül mozogtak. Eszményi, valóban, de fizettek érte. Én je­gyet nem adtam, de teszteket javítottam, máskor közösen osztályoztunk. Katalógus nincs, jegyek helyett minősítéseket és leveleket küldenek a szülőknek, melyekben leírják, hogyan teljesít a gyerek. A jegyek csak alátámasztják e jelentést. A koedukációt nemrég vezethették be, lányok csak a felső két osztályba jártak. Egyenruhájuk pedig bokáig érő szoknyából állt. Táncmulatság alkalmával a fiúk nem tudtak hova lenni a rövidebb szoknyák láttán!
– No de rólunk mit tudnak? A Harry Potter című mai bestsellerben Transsylvania mint a sárkányok ködbe vesző hazája szerepel…
– A gyerek nem hibás azért, hogy csak Bécsig vagy Budapestig ismerik Európát. A könyveik sem tárgyalják a távolabb fekvő országokat. Kulturálisan Európa a Nyugattal azo­nos számukra. Ami odébb van, az ún. Második Világ része. Ezért mindenütt azzal kezdtem, honnan származom, tudják, hova helyezzenek engem. De már Budapestet és Bukarestet összetévesztik. A futballeseményekről – elpáholták a románok az angol válogatottat épp akkor – pontosabb információjuk volt. De ha azt kérdeztem, mit gondolnak, hogyan élünk, nekik vályogkunyhók jutottak az eszükbe. Hát úgy nézek én ki, mint aki éhezett? No, de eljönnének-e látogatni, kérdeztem. Nem! Miért? Mert nem biztonságos… Azzal kellett megfognom őket, hogy Draku­láról, annak históriai magjáról meséltem, meg hogy miért Transsylvania Erdély elnevezése stb. Ezeket élvezték.

*

Beszélgetésünk ezzel visszakanyarodott oda, ahonnan kiindultunk. Faggattam volna még a tanárnőt az állami közoktatás felől is, erről azonban nem rendelkezik saját tapasztalattal, de annak színvonaláról nem nyilatkoznak túl hízelgően, akik ismerik. Hallotta viszont, hogy azokban a tanári tekintély jóval gyengébb lábakon áll, a konzervatív szellemű magániskolákkal szemben a liberális vagy éppen szabados nevelésben részesült ifjúság merőben más helyzet elé állítja a pedagógust. Az országos nyilvánosság elé bocsátott GCSE-eredmények szerint a tanulmányi szintkülönbség számottevő, első helyeken mindig a magániskolák végeznek. A Wellington Colle­ge-ben megtörtént, hogy egy tanár három diákot pillantott meg dohányozni a parkban, ez elegendő volt ahhoz, hogy kicsapják őket. Ez most tizenhárom éve történt! Az iskolák mindenekfelett óvják jó hírnevüket.