Régi történet, hogy a szőlőjén sokat dolgozó gazda a jégverés okozta pusztítás láttán – dühében, tehetetlenségében – fejszét ragad, és maga is nekiesik az addig gondosan ápolt töveknek: lássuk, Istenem, mire megyünk ketten!
Valami ilyesmi történik most az egész nagy erdélyi tündérkertben is, amely már egyre kisebb területeken, lassan csak a hegyek tetején érdemes erre a megnevezésre. Akárhova megyünk, szemétben gázolunk, az út menti parkolókat könnyed természetességgel elhajított csomagolóanyagok szegélyezik, az elvétve kihelyezett, kisméretű szemétládák tizedét sem bírják befogadni, takarításnak pedig semmi nyoma nem látszik. Patakjaink vagy pláne folyóink képe még siralmasabb: szinte csak a forrásnál tiszták még, ámbár az is előfordul, hogy nehéz munkával föléje hurcolják, ott borítják ki a háztáji hulladékot, elégedetten, hogy megspórolták a szemételhordási díjat. Az elmúlt években gomba módra szaporodó nyaralók csak tovább rontják a helyzetet: egykori pisztrángos, virágokkal szegélyezett, pillangós vizeink kerítésekkel elzárt szennycsatornákká váltak, és az alsó szomszéd abban fürdik, amit a felsőtől kap. Az egyik legszomorúbb példa erre a Békás-patak, amelynek partján nem is olyan rég még izgalmas kaland volt bóklászni, ma pedig gyomorforgató bűzzel taszítja a látogatókat. És ez természetvédelmi terület!
Egyébként ez majdnem sehol nem jelent igazi védelmet: ahová az autós nem jut el (a gyalogos jóval kevesebbet mocskol), ott a juhok pusztítanak: a sokak szerint legszebb Retyezát-hegységben, a már ugyancsak nemzeti parkká nyilvánított Bucsecsben, ahol még a gerincre is aszfaltot terveznek, miközben lent az ország legforgalmasabb útja folyton bedugul, és a Fogarasi-havasokban is, ahol az évente alig két hónapig használható, és csak maroknyi vállalkozónak hasznot hajtó aszfalttal valószínűleg helyrehozhatatlanul károsított élővilágú Bâlea-tónál (fotó) már csak a rozsdás táblák hirdetik az értékes növényritkaságokat. Néhány ugyan megmaradt egy-egy sziklapárkányon, az uralkodó látvány azonban az eldobált hulladékok között legelő birkáké. És mivel szép hazánkban a vendégfogadók illemhelyeit csak a fogyasztók használhatják, jól el kell távolodnia annak is, aki egyszerűen csak a fűbe akar heverni. Közelről nézve ijesztő a képeslapként még mindig elbűvölő Szombat-völgy állapota is: a menedékház környékén már csak gyomok virítanak, alább a világ egyik legszebb patakát erőgépekkel túrják szét. Az idei forró és csapadékmentes nyárban több forrás is kiszáradt, a maradékot pedig maga az állam tünteti el: a déli oldalon két patakot is csőbe zártak már, az ottani élővilág várható sorsa nem is kérdéses; ráadásul az erdőtüzek is ott gyúltak ki, és azokat is emberek okozták.
Mindezek ellen csak néhány civil környezetvédő emel szót, a hathatós közbelépés azonban mindig elmarad, az illetékes hatóságok az össznépi szennyezés ellen nem lépnek fel – nyár végén már látni, hogy a pikniktörvény sem segített a lesújtó állapotokon, hozzáálláson –, mintha csakugyan azt figyelnék, hogy mire megyünk mindannyian a meggondolatlan rombolással. Pedig nincs tartalék tündérkertünk...
