E határőrgrófságot, az Ostarrichit, a később megalapított Ausztria központi magját már 960 táján, de legkésőbb 972-ben megszervezték. II. Ottó (976) a Karantán Hercegséget – határvédelmi megfontolásból választja el Bajorországtól – önálló határtartománnyá szervezi. A magyar gyepűk szélein és Ba­jorország keleti határvidékén alapított határgrófságok (marchiák) területéről telepesek indulnak a magyar gyepűkre, határvidékre. A német előrenyomulást, terjeszkedést igazolja II. Ottó 979-es oklevele. A császár engedélyezi a regensburgi püspöknek, hogy a Dunába ömlő két Erlauf folyó összefolyásánál „a magyarok zaklatásaival szemben várat építhessen” a Melk várától nyugatra élő bajor telepesek védelmére. E vár a hajdani magyar határtól, az Enns folyótól keletre, mintegy 60 kilométerre épül. Mindez mutatja, hogy a magyarok nem nézik karba tett kézzel, teljesen passzívan a német terjeszkedést, még ha az békés eszközökkel, telepítéssel is zajlik. Amikor 983-ban meghalt II. Ottó, Civakodó Henrik ismét fellázadt. Géza nagyfejedelem kihasználja a német polgárháborús konfliktust, rövid időre megállítja a német előretörést, visszafoglalja Melk várát, és visszaállítja a korábbi magyar határt, gyepűt Melk váráig. Két év után Babenberg Lipót osztrák őrgróf megszállja Melk várát, így az végleg német kézen marad.
Az egyik történelmi forrás alapján sejteni lehet, hogy Henrik vezetésével (991 táján) egy újabb katonai offenzíva indul a magyar határvidék megszerzésére. A magyarok ekkor két bajorellenes hadjáratra kényszerülnek, végül átadják a maradék nyugati határterületeket is. Henrik seregei a bécsi medencéig nyomulnak elő, talán a Lajta folyóig.

Béke a nyugati határon
Csak Henrik 995-ben bekövetkezett halála után adódik lehetőség a bajor–magyar megbékélésre, a határok véglegesítésére. A békesség megteremtése érdekében a magyarok lemondtak a Lajtán túli magyar határvidékről, gyepűről, amelyet közel száz évig fennhatóságuk alatt tartottak. A 990-es évek derekán megszilárdult béke 1030-ig tart. E nyugalom azzal magyarázható, hogy 997-ben István nagyfejedelem házasságra lépett Civakodó Henrik leányával, Gizellával, és országa rátért a kereszténységre.

A német támadás
1024-ben, amikor a Német-római Bi­rodalom császára, Gizella királynő édestestvére, II. Henrik meghalt, a német fejedelmek II. Konrádot emelték a császári trónra. Azt a Konrádot, akinek hasonnevű dédapja a magyarok ellen vívott 955-ös Lech-mezei csatában esett el. Konrád célul tűzte ki nemcsak Lengyelország, Csehország, hanem Ma­gyarország hűbéri alávetését is. Már 1026-ban letaszítja trónjáról Velence uralkodóját, István király sógorát, Orseoló Ottó dogét, és elzavarja annak testvérét, a velencei pátriárkát. Ottó Bizáncba menekül, fia, Péter, István unoka­öccse Magyarországra. Ugyanebben az évben üresedik meg Bajorország hercegi trónja. Jogosan feltételezhetjük, hogy István és felesége, Gizella természetesnek tartja, hogy fiuk, Imre herceg II. Henrik császár unokaöccseként jogos a trónra. Azonban a bajor hercegi trónt Konrád császár fiának, a későbbi III. Henrik császárnak szánja.
A kortárs német krónikás, Wipo, aki megírja II. Konrád életrajzát, a háború kitörésének előzményeire is figyel. Úgy vélte, hogy 1030 táján „a bajorok hibájából köztük és a magyarok között olyan súlyos összetűzések támadtak, hogy István, a magyarok királya (a bajorok területén) többször betört és zsákmányt ejtett”. Amint a feljegyzésekből látható, a bajorok által kiprovokált határincidensekre István király 1029-ben katonai expedíciók küldésével válaszolt. Az előzményekhez hozzátartozik az is, hogy István 1027-ben megakadályozta Strassburg püspöké­nek, Konrád Bizáncba küldött követének Magyarországon való áthaladását. Az elmondottak alapján érthető, hogy a korábbi magyar–német baráti viszony megromlott, és a háború kitörése elkerülhetetlenné vált.
A Hildesheimi évkönyv megemlíti, hogy Konrád császár 1030-ban Magyarországra támadt. A Nagy Legendában olvashatjuk, hogy Konrád „a béke nyugalmát megtörve, egész Németország csapatait egyesítve, ellenségként” ment Magyarországra. A császári seregek a Rába folyóig hatolnak. A kialakult helyzetben István tanácsot tart „a püspökökkel és a főemberekkel, s a haza védelmére egész Magyarország fegyvereseit összevonta”. A német–magyar határszakasz védelmére fiát, Imrét rendelte. A herceg a bihari dukátus seregével vonult fel. Ez idő tájt már 30 éves, ereje teljében lévő férfi. 1027-től állt a dukátus élén, és e minőségben rendelkezett megfelelő államvezetői és katonai tapasztalatokkal. Imre mozgósítja és katonailag újjászervezi a nyugati határvidéket, a nemrég odatelepített orosz-varég lakosságot.
István minden alapos felkészülés mellett is óvatos, megfontolt uralkodó. Nem teszi kockára a magyar hadsereget, hanem a hagyományos és jól bevált nomád harci taktikát alkalmazza. Az ellenség útjában mindent felégettet, elpusztíttat. A németek minél jobban nyomulnak be az országba, annál inkább eltávolodnak utánpótlási vonalaiktól. A kimerült, éhező és legyengült hadsereg a mesterséges útelzáró akadályokkal (is) járhatatlanná tett Hanság, Rába és Rábca ingoványos vidékén demoralizálódott. Konrád csapatai nem tudtak gyorsan haladni, hamar meg kellett fordulniuk. A magyarok üldözőbe veszik, és megsemmisítik a menekülőket, a felbomlott csapatokat. Az Altaichi évkönyvekben fel­jegyezik, hogy Konrád császár „Magyar­országról pedig sereg nélkül tért vissza, dolgavégezetlenül, mivel seregét az éhség kínozta, Bécsnél pedig a magyarok bekerítették”.
A háború magyar győzelemmel ért véget. A magyar királyság a német hadsereg kiűzésével bebizonyította, hogy képes visszaverni bármilyen ellenséges katonai támadást. Az 1031-ben megkötött békeszerződés értelmében a magyar határokat nyugat felé tolják ki, a bécsi medence ismét magyar terület lesz. Bécs pedig magyar ellenőrzés alatt álló magyar határváros. Hasonlóképp a Morava folyó nyugati partján húzódó területsáv is. Az 1030. évi német hadjárat Magyarország számára nagy politikai és katonai győzelemmel végződött.

(folytatjuk)