Valóban: Színház az egész világ. Ha valami bizonyítja ezt, Spiró György Imposztora és annak sepsiszentgyörgyi bemutatója a színházak világnapján. Egy nagyszerű mű remek előadását láthattuk a Világot Jelentő Deszkákról.
De vegyük rendre.
A darab úgymond négy-, öt- vagy hatdimenziós. Négy-öt-hat vetületben nyújt világképet. Az első a színház világa, melybe beletartozik a társulat a maga gondjaival, létért folytatott örök küzdelmével, kiszolgáltatottságaival, de küldetéses feladataival is, az igazgató, a rendező, a színészek, a díszletezők, a súgó, az ügyelő, mindenki a Spiró-darab szereplője.
A második dimenzió a mű, ez esetben Moliere Tartuffe-je, annak minden problémájával. Az árnyalt értelmezésekkel, a próbákkal, majd: magával az előadással, mintegy a munka megkoronázásaként. Azaz, dehogy koronázás ez, a harc, a küzdelem része ez is, örök izgalom az előadás sikeréért, beleértve még a lehetséges botrányt vagy kudarcot is. Mert ezek is vele járnak, járhatnak. De a színészeknek s mindenkinek magánélete is van. Ez is itt kísért végig, tehát emberek mozognak a próbákon, embersorsok jelennek meg általuk a műben, az előadáson, akik köntöst váltogatnak, ugyanazt a figurát hol Rogowskynak, hol Orgonnak hívják. S a más szereplők is hol színpadi hősként a darabbeli nevükön, hol polgári nevükön jelennek meg.
És a következő dimenzió a gondolati/politikai kivetítődés, mely utal a korra, illetve a korokra. Mert a kor és korok is összecsendülnek, illetve szétágaznak ebben a műben.
Alapvetően 1810 tájt vagyunk, amikor már nem is tudni, hányadik alkalommal való elveszését, szétdaraboltatottságát éli Lengyelország. Meghalt a haza! Idegen urak hatalmaskodnak fölötte. A mű színterén, a Varsótól messzi vidéki városban, Vilnában a legfőbb Úr a Cár, illetve annak helyi gubernátora, aki beszédét oroszul mondja el, bár „tudni és érteni lengyel is”, de neki így könnyebb. És ott kísért a szereplők, az adott történelmi helyzet és színtér polgárai feje fölött, mint egy kísértet a megfélemlítő zsarnokság, a szibériai száműzetés réme. És szabad akarnál lenni, de nem tudsz, mert kötve a kezed, kötve még eszed is. És nemcsak a kisemberek, de a Nagy, a Mester, a már-már legendává terebélyesedett színészóriás keze is, aki minden idegszálával tiltakozik, tiltakozna az ellen, ami történik, Szabad Szellem szeretne lenni, és rab ő is, kiszolgáltatott ember, akinek elvették színházát, betiltották operáját, aki tele adósságokkal, élni is alig tud, és amikor bejön neki a meghívás, gyarló kisemberként követeli a magas gázsit, s számolgatja a nyomorult garasokat, miközben a lélek, az értelem szabadságáról ábrándozik, s szégyelli magát. („Én már nem vagyok a nagy Bogusławski. Én egy árny vagyok, egy kísértet, aki csak azt nézi, honnan rabolhat pénzt a maradék tolvajösztönével”.) És ebben a kifordított helyzetben egyszerre válik besúgóvá és hőssé. Ő súgja meg a kormányzónak, hogy Rybak botrányt tervez. Így menti a Házat és társai életét, s a maga maradék szabadságát. És hőssé is magasztosulna rögtönzött szövegével.
„Hát megadom magam…
Engem vigyenek el bilincsben, megalázva,
Én megérdemlek minden büntetést, bármi vár,
E házat pedig áldja meg – maga a cár!”
S mert a darab 1982-ben született, a Kádár-korszakban, az 1810-es viszonyokhoz hasonló körülmények között, amikor már Magyarország sem volt jószerével Magyarország, szovjet gyarmat volt, melyet ugyanúgy Moszkvából irányítottak, melynek ugyanúgy „kormányzója”, gubernátora volt – az egész magyar „kijelölt” vezetés képében –, amikor ugyanúgy dühöngött a cenzúra, tiltották be az előadásokat, húzták meg a szövegeket, volt, amit ki lehetett mondani, és volt, amit nem lehetett kimondani, hát nemcsak Lengyelország és nemcsak a XIX. század a színtér, hanem Magyarország is, a kommunizmus gyarmatbirodalma, és a XX. század is. S ha elfogadjuk, hogy az igazi irodalom, az igazi művészet korok fölé is tud emelkedni azzal, hogy mindig a mához szól, a ma számára is kimondja a nagy igazságokat, akkor itt van ama negyedik – úgymond – politikai-társadalmi sík harmadik alsíkja is, időben 2012, amikor már túl vagyunk ama kommunista zsarnokságon, már bal-liberalizmus van, már átfestettek a cégérek is, a köztulajdon egykori lelkes-botos-bunkós őrei már magántulajdonosok, már a Szabad Szellemet – mint a kifosztás, a rablás szellemét – védik, és odadobják a Nemzetet is velünk együtt, amikor Moszkva Bukarest is, az oroszul beszélő kormányzó lehetne megyénk kormánybiztosa is, aki ugyanúgy „érteni magyarul, de nem beszélni”, innen jön a már nem is tudom, hányadik dimenziója a darabnak. Mert Spiró műve üzenetek tömkelegét tartalmazza, és üzenetek tömkelegének az elmondására, kifejezésére alkalmas. És ezt a sokfajta dimenziót/üzenet-lehetőséget, magát a játékot szervezni-uralni-dirigálni kell, célirányossá lehet tenni! És az előadással kifejezni, kifejeztetni. Ebből a szempontból „nem korszerű” Spiró György műve, hiszen ebben a szétesett, ál-liberális világban akkor vagy korszerű, ha mellébeszélsz vagy nem mondasz semmit. Ha úgymond, kísérletezel a formával, és nem a tartalommal bíbelődsz. Hogy az ugyanúgy gyilkos és aljas Jelen addig is művelhesse kisded játékait.
A rendező és a rendezés
Keresztes Attila rendezését leginkább a mű megjelenítésének egyszerűsége – néha stilizáltsága –, a játék eszköztelensége dicséri. Nincsenek az előadásban fölösleges sallangok, fölösleges gesztikulálások, mellébeszélések, minden a helyén van nagyfokú lehalkítottsággal, és csak az „felhangosított”, aminek a kontraszt kedvéért kell. Annak kell lennie. Minden fölösleges vagy önmagáért való elemet nélkülöz a színpadkép is, fehér falak, csak a végén ereszkedik be a „hatalom felé bólogatás” megalkuvó vagy kötelező szimbóluma, a Cár-kép, majd egyetlen, úgymond „luxus” – de kifejezőnek szánt – színpadi díszletelem, a Bogusławskit megsokszorosító színpadháttér-kép az előadás záró részében. Lehet majdnem fölösleges divatjelenségnek is tekinteni, hogy a nézőteret két felvonáson át átköltöztette a rendező a színpadra. Mentség, hogy a rendezés még ezt is igazolja a maga módján, így tudta behozni az „üres terembe” a Mestert, így tudta megteremteni annak egy ideig tartó inkognitóját, s arra is kihasználta az üres termet, hogy egy gyönyörű lírai árnyjátékot (látványtervezést) alkotott a messzi karzaton, álom-lírát a végig vívódó-vergődő, túlracionalizálódott „jelenben”. A harmadik felvonás veszít egyszerűségéből. Az ok: mert annak el kellett különítenie a hétköznapot az ünneptől, a „próbát” a „műtől”, meg kellett teremtenie a színpad – vagy a XVII. századi színpad – illúzióját a színpadon, ezért indokoltnak vehető az „itt” szögletesített játék, indokoltak a stílusos kosztümök, maszkok (melyeket korhűen oldott meg Bianca Imelda Jeremiás jelmeztervező), de az előadás egészét tekintve a Tartuffe megjelenítése enyhén eltúlzott, s mint ilyen, stílustörésnek is hatott minden indokoltsága ellenére is. És – ez a darabnak is gyengéje – a két „negatív hős”, nevezetesen Dhodzko, a lakáj-kritikus (Kolcsár József), valamint a Gubernátor figurája (Derzsi Dezső) kissé plakátízű, egyoldalúan megformált.
A színészi játék
A színészi teljesítményeken is érződött az előadás nagy részét uraló egyszerűség. Leszorított eszköztelenséggel játszott az egész társulat. A vendégszínész, Bíró József kiválóan alakította Bogusławski figuráját. Az egész mű sugallta a köréje gyűrűző legendát, neki szinte semmit nem kellett (volna) tennie ennek megerősítéséért. Mégis tudott szenvedélyes is lenni, máshol kopogóan egyszerű, szinte dadogó, így volt, így lehetett teljes. S visszafogott játéka azt érzékeltette, hogy „Én már nem vagyok a nagy Bogusławski. Én egy árny vagyok, egy kísértet, aki csak azt nézi, honnan rabolhat pénzt a maradék tolvajösztönével.” Pálffy Tibor egyformán jól oldotta meg Rogovszkyt és Orgont is, jól uralta-mímelte mindkét szerepét. Kiváló volt P. Magyarósi Imola Kaminszka/Elmirája. Kettős, a maga nemében kétpólusú figura, szép, bájos és sikeres is, de megtestesíti a többre és másra születettséget, a menekülni innen bárhová-vágyat, és azt is, hogy nincs menekvés, itt kell élned és itt kell meghalnod is. Méltóságteljesen szép és gazdagon kifejező Molnár Gizella Hrehorowiczównája, igen-igen egyszerű D. Albu Annamária Skibinska/Dorinája, egyhén sokrétű Szakács László Nidzielskije, előadás közben „nőtt fel” a züllött alkoholistából a sors igazságait kimondó töprengő-látó lénnyé Erdei Gábor Skibinsdki/Cleantja. És folytatni lehetne a sort Nagy Alfréd Kaminski/Orgon fia, Damse/Valér (Kónya-Ütő Bence), az ügyelő (Veres Edit), a diszletező (Diószegi Attila), a kellékes (Márton Lóránt) és a súgónő (Dobra Mária Magdolna) célszerű megjelenítésével. Majd minden színész egyszerűsége, leredukált játéka, kifejező dikciója révén tudott külön színfolt lenni az egészen belül, annak részeként. Sajátos hely illeti Mátray László Rybakját eme egészen belül. Ő a lázad(ozá)s megtestesítője, dinamikus játékával pozitív értelemben „lóg ki” az előadásból, ezzel adja meg a szükséges ellenpontozást a többiek sokszor beletörődést is sugalló alakításához. Ugyanezt mondhatni el az úgynevezett „negatív” hősökről (Chodzko – Kolcsár József, Gubertnátor – Derzsi Dezső), ők is ellenpontoznak, de egyszínű beállításuk révén nem is kapták meg a lehetőséget ahhoz, hogy jobban élhessenek színészi képességeikkel. Nemes Levente, akinek – régi szóval élve – jutalomjátéka is volt ez az előadás színészi pályájának 50 éves „jubileumán”, vérbeli színházigazgatót játszott, aki ha kell, önmaga méltóságát is feláldozza azért, hogy élni, létezni tudjon a színház, megőrizhesse magát a „jobb időkre”.
Üzenet
A darab eredeti lengyel környezete fölé emelkedett „a magyar” környezet. Beleéreztük/érezhettük hazai helyzetünket. Ilyen szempontból a játék jól szolgálta a színházi világnapot, azt sugallta, hogy a színháznak igenis nem csak szórakoztató, nem is csak úgymond „művészi élményt”, „tiszta, a valóság fölött álló” művészetet kell sugallnia. „Nincsen jövő, Mester! Elveszett! Ön is csak ezért lehet itt. Mert a Mester a múlt”, „már illúziók sincsenek. Nincs illúzió, Mester! Elviszik az embereket, …csak mert más az anyanyelvünk és másképp vetjük a keresztet…”
A színháznak ahhoz a közösséghez kell szólnia, melyből a színészek is vétettek.
„Csak azért vagyunk még, mert lengyelül játszunk…” – mondja Kazinszky, alias Nemes Levente. „Itt elég, ha a színpadon lengyelül beszélünk, és a közönség máris könnyben úszik és véresre veri a tenyerét!” (Kamińska)
Igen, mert „lengyelek vagyunk”. Itt, a „cári uralom alatt” ezt soha nem szabad felejtenünk. Ezért teljesíthet küldetést, és kell vagy kellene is küldetést teljesítenie MINDIG a színháznak. Itt is és Most is.
