Rövid megnyilatkozásában minden benne volt: hogy mit gondol rólunk, magyarokról, s hova kíván bennünket autonómiástul mindenestül. S mivel prefektusunk azért nem buta fiú, rájött, hogy kissé elragadtatta magát, és visszatáncolt: a kormány helyi képviselőjeként nem folytathat megbeszélést alkotmányellenes dologról – fejtegette. A többségi, a hatalmi arrogancia azonban sütött minden szavából.
Nincs, amiről tárgyalnunk a kis magyar pártokkal – zengik az RMDSZ vezetői, s ki-ki vérmérséklete szerint próbálja becsomagolni az üzenetet. Van, aki majdhogynem (vagy tán egészen) árulónak tekinti azokat, akik indulni mernek az RMDSZ jelöltjeivel szemben, más igyekszik elhitetni, ők végig nyitottak voltak, mindent megtettek, hogy megszülessék az együttműködés, a körülményeken múlott, no meg az ellenzéken, hisz semmilyen ajánlott formával nem értettek egyet. S ahogy következik a kampány, egyre-másra elszabadulnak az indulatok, érlelődik a bűnbakkeresés. Nem lehet egyeztetni a magyarság fontos kérdéseiről, például a vásárhelyi orvosiról vagy akár az autonómiáról, nincs esély közös megoldáskeresésre, mert a nagy testvér lekezelő pökhendiséggel sepri félre a kicsik elképzeléseit: ők mindent tudnak, ismerik az utat, csak követni kell az általuk megjelölt irányt, s előbb – vagy inkább még utóbb sem – majd minden helyére kerül.
A hatalom ilyen-olyan birtokosai, a többség képviselői számára lassan a tárgyalás, az egyeztetés is szitokszóvá válik. Valami távoli, másokra, a gyengékre jellemző dologgá. A székelyföldi románság hallani sem akar a területi autonómiáról, tulajdonképpen nem is érdekli a valós tartalom, tárgyalni sem hajlandóak, mert még a végén meggyőzi őket valaki, hogy ez talán mégsem egy sztálinista kommunista maradvány, hanem Európában ma is létjogosultságot élvező, fejlődést biztosító közigazgatási forma. Nem akarják érteni, éppen úgy, ahogy az RMDSZ sem hajlandó tudomásul venni, hogy már rég nem képvisel minden romániai magyart, lehet, egyelőre csak 10–15 százalék szavazott ellenük, de sokan el sem mentek-mennek voksolni, nyitottságra, szemléletváltásra lenne szükség, hogy újra teljesíthessék a hőn áhított, bűvös öt százalékot, s még inkább, hogy megvalósítsanak valamit a magyarság számára igazán fontos, megmaradását szavatoló célkitűzésekből.
Sok jót nem várhatunk, amíg a hatalmon lévők csak az atyai pofonokat továbbosztogató nagy testvérként viselkednek. De jó tudniuk: a pofon néha visszacsattan, méghozzá onnan, ahonnan nem is számítanak rá.