Játszóteret is átadnak ma az egyhetes őrkői kaláka végén, melynek során szebbé tették az iskolát, a közösségi házat, korszerűsítették a köztéri vízcsapokat. A történet nemcsak arról szól, hogy a helybéli roma lakosság, civil szervezetek, szakemberek összefogásával, önkéntes munkájával sikerült egy kicsit élhetőbbé tenni Sepsiszentgyörgy cigánynegyedét, hanem arról is, hogy a romák egy része bizonyítani akarja: dolgozni szeretne.
Ha valaki végighalad a Váradi József utcán, szinte átmenet nélkül csöppen bele a sepsiszentgyörgyi romák életterébe: alig hagyja maga mögött a tömbházakat az úttól elválasztó szürke betonfalat, máris felbukkannak a jellegzetes cigányházak, ruhák száradnak a kerítésen, s a lovak, szekerek mellett lépten-nyomon megjelenik egy-egy disznó vagy malac, olykor több is futkározik vagy éppen sütkérezik. Szőnyeget csutakolnak az út aszfaltján, s egy fiatal lány csecsemőjét szoptatva sétál el a közösségi ház előtt – ezek mindennapos képek az Őrkőn, ahol a helybeliek becslése szerint mintegy 2600 roma él.
Számukra, őket is bevonva szervezett kalákát szeptember 29. és október 5. között a Gyulafehérvári Caritas, s annak ernyője alatt több megyeszékhelyi civil szervezet, állami intézmény. Egyre több roma kapcsolódott be, volt olyan nap, amikor haza kellett küldeni azokat, akiknek már nem tudtak munkát adni. „Vezetőjük”, az Amenkha Egyesület elnöke, Ötvös Viktor a toborzáson is sokat dolgozott, győzködte az őrkőieket, magyarázta nekik, mi az önkéntes munka, hiszen akiknek gond a napi betevő falat, azok nehezen tudták megérteni, miért jó ingyen dolgozni. Az őrkői romák egyik nagy problémája a munkanélküliség, alig néhányuknak van állandó állása, sokan élnek kukázásból, alkalmi munkából, náluk a szociális segély jelenti a jövedelmet. Ilyen körülmények között, szembefordulva az őket leminősítő, általános vélekedéssel, bizonyítani kívánják, nem igaz, hogy nem akarnak dolgozni – hangsúlyozza Ötvös, hozzátéve: ez a kaláka azért jó és fontos, „mert magunkért csináljuk, hogy mutassuk meg, akarunk és létezünk”.
A közösségi házban nagy a sürgés, frissen mázolt ablakok, ajtók száradnak a kerítésnek támasztva. Dima György többedmagával bent fest, jónak tartja, hogy megszépül a ház, így jobb lesz majd a gyermekeknek is. Neki csak egy van, egy kislánya meghalt, s többet nem akar, mert „az élet az Őrkőn szegény, nincs munkahely”. Ötvenhat esztendejével Fésüs Ernő tűnik a legkorosabbnak, ő az Amenkha alelnöke, az állványok összerakásánál segített, felügyelt a gépeknél, örömmel dolgozott, „mert én is ide tartozok”. Akármelyik egyesület hív közmunkára, szívesen megyünk „visszasegíteni” – fűzi hozzá.
Eközben a ház mellett gépekkel készítik elő a terepet a játszótérnek, néhány gyermek távolabbról, a Vesztőhely emlékművéről nézi. Eötvös Gyula úgy fogalmaz, haladás, ami történik, mert „annyi a gyermek, el sem férnek a játszótéren”. „Nagyon örvendünk, hogy összetartunk, a magyarság és a romák” – mondja, s nem győzi köszönni a polgármesternek – „Árpinak” –, de azt is tolmácsolja: szeretnék, ha többet tudnának segíteni rajtuk, ha megjavítanák az utakat, mert eső után nagy a sár, s bizony az is jó lenne, ha a vizet „bekötnék” minden házba, a fehérnépek könnyebben moshatnának, lehetne tisztálkodni a fürdőszobacskában...
A kaláka programfelelőse, Kosztándi Teréz beszél a Gyulafehérvári Caritas romaintegrációs tevékenységeiről: az őrkői kalákára csak olyan munkálatokat terveztek, amelyeknek hasznát látja az egész közösség, és összefogással valósulnak meg, mert „ebben van a jövő”.
Hat helyszínen dolgoznak, a három köztéri vízcsapnál szakemberek, az iskolánál, a közösségi házban és a játszótéren önkéntesek. Persze, olyan is volt, aki csak nézett, de a kaláka második felére már egyre több roma jelentkezett, „rengetegen akartak dolgozni”. Mint mondja, a kaláka szinte teljes költségét egy magánszemély, Andreas Treichl, az Erste Group vezérigazgatójának adománya fedezte, de hálásak még számos helyi cégnek, támogatónak. A dolgozó csapatokat Zsigmond Pál irányította, a köztéri vízcsapok korszerűsítését is ő tervezte, azoknak több igénynek kell megfelelniük: takarékosnak, higiénikusnak kell lenniük, de mosásra, lóitatásra is használják télen-nyáron.
A játszótér a szívünk csücske – magyarázza Kosztándi Teréz –, az őrkői iskolába félezernél több gyermeket írtak be, akik eddig nagyon ritkán mentek le a városba játszani, köztük van olyan, nem is túlságosan apró gyermek, aki még soha nem járt játszótéren. Mocsel Ferenc, akit inkább Manó Ferikének ismernek, a játszótér mellé, a fák közé elképzelne még egy minifocipályát is, nemcsak azért, mert ötvenöt esztendejével maga is szívesen rúgja a bőrt, hanem mert szerinte a fiatalok is örülnének annak. Szeretné, hogy gyermekeik előrehaladjanak, ne maradjanak le a társadalomtól, legyen belőlük valaki, még szerencse, hogy járogatnak iskolába...
