A kemény borítók közé fogott oldalakat, novella ízű elbeszéléseket nem szerkesztési sorrendben, hanem cikkcakkozva olvasom, becserkészem, mint a vadőr a vadat. És ebben az az érdekes, hogy mindezt nem tudatosan, nem leshelyet keresve, és nem tőrt vetve, hanem magamat ösztöneim sodrására hagyva teszem. Elolvasok egy fejezetet, s utána az előtte lévőre, meg az ezt követőre is kíváncsi vagyok. Át tudom adni magamat az olvasás élményének, az írott szó bűvöletének, hiszen egy sikeres vadászat utáni közös vacsora illatát, aromáit érzem, a szerző mondataiban, értékítéletében a férfias tartást és a lélek emelkedettségét érzékelem.

Szakmai elfogultságom számlájára írható, hogy az első mondatok után nem, illetve nem csak a történetekre figyelek, hanem ennek az erdővidéki férfiúnak a szófűzésére. Erre az is ráhangolja az olvasót, hogy közös ismerősünk és barátunk, Vári Attila Varázslat vége című mottóversével indul a kötet:

(...) Őszülsz, sárgulnak álmaid is.

(...) Lábnyomodból vizet iszik a táj,

és olyan lesz, mint te.

Most hát az van, amit akartál.

Te vagy a táj: magadra maradtál.

Árvízzel küzd szemed,

földrengések a homlokodon.

Szád szakadékán,

mintha láva bugyogna,

völgyeket vörösítve,

vérezve eget —

ismét eltört egy szó.

A kötet a szerző nyugdíjba vonulásának emlékére jelent meg.

A verses, lírai indítás számomra azt igazolja, amire tudtommal csak a magyar erdészeti, vadászati szakma, illetve ennek a hivatásszerű követői művelnek. Az egyik legszebb versantológia, amelyet valaha is olvastam, az az Erdő poézise. Dr. Majer Antal erdészprofesszor (Országos Erdészeti Egyesület, 1993) Líra az erdőről: fákról, fényről, csendről alcímmel gyönyörű versgyűjteményt állított össze. ,,A magyar költészet birodalmát is keresztül-kasul barangolta, hogy felkutassa mindazt az értéket, melynek létrejöttéhez az erdők, a fák adták az ihletet" — olvasom a fülszövegben.

Hegyek, fák, füvek címen a Castrum Könyvkiadó (Sepsiszentgyörgy) és a Pallas Kiadó (Gyöngyös) gondozásában is megjelent egy kötet Romániai magyar költők versei a természetről alcímmel. A budapesti Országos Erdészeti Egyesület a hegyek, fák, füvek ,,prózai poézisének" népszerűsítését is magához ölelte, méghozzá olyan szerzők felvonultatásával, mint amilyen Grétsy László nyelvészprofesszor. Gyökerek és lombok címen Pápai Gábor, az Erdészeti Lapok főszerkesztője adott közre szerkesztő-riporterként ezen a címen egy egész sor erdészportrét, s ugyancsak a magyar erdészeti kultúra igényességét jelzi, hogy a jó emlékű földink, Kádár Zsombor erdőmérnök-professzor Erdő és nyelv című kötetét is nyomdafestékhez juttatták.

Nos, az olvasó ítéletére bízom, hogy Antal Jenő erdésztechnikusi végzettségű vadászmester könyvét, a Vadászemlékeim címűt ,,felveszi-e" erre az igénylistára.

Ízelítőül az egyik legmegrázóbb, novellasorba emelhető, talán a szerzői szándék ellenére metaforikus jelentéshordozó írásából, a Kakukkhegyi szarvasbikám címűből idézem a hátsó borítóra is kiemelt, a Vári Attila kötetnyitó versével rímelő prózai szöveget:

,,Október vége volt, a reggelek már erős dérrel jöttek, de napközben a nap melege még fel bírta törülni a harmatot. Éjszaka a kakukkhegyi vadászháznál aludtam, hogy korán reggel a helyszínen lehessek. A bika halálos ítéletével (engedéllyel) zsebemben, elmerengve ültem egy kidőlt lucfenyő tuskóján (csutakján) a Kakukkhegy északi oldalában, s néztem a szemközti hegyoldal sűrű-sötét fenyvesét, melynek méregzöld rengetegéből halálos sárgán kandikált ki egy-két nyírfa koronája. Akkor kelt fel a Nap. Körülöttem a széldöntés nyomán keletkezett, hatalmas irtás csillogott a reggeli fényben. Ragyogóan szép, tiszta őszi reggel volt, ózondús levegőtől duzzadó.

Csöndben várakoztam. Ha szerencsém lesz, s jelt ad magáról, vagy megmozdul a bika, akkor elkezdődhet köztünk a küzdelem. Ő az életért, én selejt, visszarakott trófeájáért — tulajdonképpen én is az életéért.

Hiába kelt fel a nap, a kora reggel hűvös volt. Szorosabbra gomboltam magamon a viharkabátot, s tovább várakoztam. 12/57-es vegyes csövű puskámat térdemen keresztbe téve magam előtt. Hányszor várakoztam így az eltelt több mint négy évtized alatt? Hányszor ültem reggeli-esti lesen? Hányszor láttam már így üldögélve reggel a napkeltét, este a naplementét, tavasszal a természet ébredését. Megrohantak az emlékek..."

Az emberi élet évszakváltásainak októberéhez, az élet sűrű-sötét fenyvesének méregzöldjéből halálos sárgán kikandikáló nyírfa állapotához egyre közelebb érkező — ez az élet rendje — férfiú, amint ezt a könyvet előszavazó Sárkány Árpád is megjegyzi: egy olyan dolgos székely ember, aki bármit is tett munkája során, egyetlen cél érdekében tette: a Hargita-hegység legdélibb nyúlványán, a Baróti-hegyekben élő, páratlan értékű vadállomány óvása, ápolása, élőhelyének javítása, minőségének megőrzése, fejlesztése érdekében. Az idézett részlet nem csupán az erdő szépségének, a szerző lelkiállapotának megjelenítésére alkalmas szöveg miatt szép, hanem magáért a történetért. A vadászmester ugyanis az elállatiasodott kommunista diktatúra éveiben a vadállomány állapotára vonatkozó felmérő jelentéseiből szándékosan ,,kifelejtett" egy gyönyörű szarvasbikát. Erről csak leghűségesebb vadőre és bizalmasa tudott.

’89 decemberében brutálisan kilőtték aztán a diktátort is, úgy bántak el véle, amint ő és talpnyaló fegyverhordozói az erdei vadakkal. Antal Jenő vadászmester vigyázó szeme láttára és füle hallatára azonban ez a ,,csodaszarvas" a szarvasok nemének lehetséges élethosszával mérve a sűrű-sötét fenyves méregzöld rengetegéből öregesen sárgás színben kikandikáló idős lénnyé vált.

És a Vadászmester ekkor, a diktátor halála után vált ki engedélyt az erdők sűrűjében bújtatott lény kilövésére.

A Vadászmester a szarvasbikával élete erejének teljében találkozott: ,,Az agancs gazdája, a bika a rakottyabokorral küzdött, annak ágait tördelte, hántotta fehérre agancsával. A bika, amikor abbahagyta a bokor verését, amelynek ágai már erősen le voltak tördelve, agancsos fejét magasra emelte, és éberen figyelt, hallgatózott. Gyönyörű látványt nyújtott ott állva, hatalmas rózsákon nyugvó, hosszú, vastag szárú, nagyterpesztésű, sokágú agancsos fejét a legyőzött rakottyabokor fölé emelve. Sötét színű, dúsan gyöngyözött trófeájáról nem hiányzott semmi. Volt azon hosszú, fehér ágvégekben végződött szemág, jégág, középág, villás farkaság, hosszú ötágban végződő, lapát formájú korona. Egy nagyon erős, derék, kapitális, pároshuszas bika állt előttem előreszegezett fülekkel, s figyelt éberen. Moccanni sem mertem, csak miután a bika visszavonult a vizeslapos fölötti sűrű vörösberkenyésbe (madárberkenye — Sorbus aucuparia), jöttem el onnan.

A látvány annyira megfogott, hogy ott, helyben elhatároztam, a bikát nem fogom feljelenteni..."

Évek jöttek, évek múltak. ,,Öreglegény" lett az egykori daliából. Egyre rövidebbek és vékonyabbak lettek az agancsai, s rajtuk az ágak száma is kevesebb.

A Kárpátok Géniuszának bukása után egy nyugati bérvadászt is rávezetett a bikára. Az egykori dalia rájuk csodálkozott, szinte felkínálta magát, de a vadász jelezte: ez selejt, ennél szebbet, erősebbet akar...

Végül is, mintha egyezséget kötne az öreg szarvas és hosszú évek során át a védelmező, a benne gyönyörködő őr, engedélyt váltott a bika kilövésére.

És ennek a selejt idős szarvasnak a trófeája tölti meg ma is élettörténettel lakását, akárcsak az idős vadász könyve, élménnyel az olvasóét.

Mert ez a hercegeket, királyokat, mágnásokat és diktátorokat vadásztató férfiú a legértékesebb trófeákat mindig másnak engedte át. Volt köztük, akiket szeretett, s voltak, akiktől undorodott. De az volt a tiszte, hogy ezek szolgálatára nevelje az erdei vadakat.

De eggyel, a szarvasbikával kivételt tett: hagyta, hogy férfi-, majd öregkorba jusson — oda, amikor a nyírfák már sárgán kandikálnak ki a fenyvesek méregzöld rengetegéből.