„Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?” – írta József Attila, s úgy vélem, helyénvaló az Ars poeticának ezeket a sorait idézni akkor, amikor az ismertetésre kerülő mű* fő motívumát, alapvető eszmei vonalvezetését az alkotó művész és egy totalitárius politikai rendszer konfliktusában mutathatni ki. Igaz, ez esetben a konfliktus nem egyenrangú felek között zajlik, sokkal inkább azt példázzák az egyes bemutatott esetek, hogy miként tört az alkotó egyéniség, sőt, általában az ember felszámolására – fizikai értelemben is! – a bolsevik-kommunista rezsim, semmibe véve egy nagy nemzet, az orosz kultúra egészét, hogy egy embertől idegen „szép új világot” hozzon létre a manipuláció és erőszak minden eszközét igénybe véve.
Bogdán László legújabb műve az író életre szóló nagy kultúrélményéből született meg, a huszadik századi orosz irodalom és művészet ihlető forrásaiból. Ennek a hihetetlenül gazdag értékövezetnek – amely mondjuk Gorkijtól Brodszkijig terjed – alkotta meg Bogdán szubjektív arcképcsarnokát az Arcok a forradalmi menetoszlopból című munkájában. Az író kultúrélményét persze megerősítik olyan személyes, primér élmények, melyeket megtapasztalhatott a huszadik század második felének közép-kelet-európai totalitárius rendszerei alatt. S hogy a bemutatott arcképcsarnok művészi hitele még hangsúlyosabb legyen, Bogdán létrehozott egy alteregót, Vaszilij Bogdanov orosz huszadik századi fiktív költő alakját, akinek lírai arcképcsarnokát fordítja le úgymond, és adja közre magyar nyelven, ezzel napjaink magyar szereplíráját gazdagítva, szűkebben véve azon kortársai neve mellé iratkozva, akik szintén orosz alteregókat hoztak létre pályájuk valamely szakaszán, mint például Király László és Baka István.
Nagy és nemes kihívásnak enged tehát Bogdán: költőként kívánja magát próbára tenni, hogy a huszadik századi modern líra jó néhány típusának és változatának feleljen meg, közben nyilván önmagát írva, önmagához hasonlítva mindeniket, így többféle hangon, hangnemben és művészi formában mutatva fel azt a véges számú témát, amely a „történelem leghosszabb századában” – így nevezte Szilágyi Domokos a huszadikat – mindennapos volt az egyén életében Európának egy jobb sorsra érdemes nagytérségében: az üldöztetést, a félelmet, a szorongást, a megtorlást, a menekülést, a száműzetést, a honvágyat, a hazátlanságot és a hazaszeretetet például.
Ez az arcképcsarnok a falusi és a városi világ elkötelezettjeit, a klasszikus orosz hagyományok szerint építkezőket és a merészen újítókat, az avantgardistákat, a nyugati emigrációt választókat és a „forradalmi menetoszlopban” haladó írókat, költőket, művészeket és irodalmárokat örökíti meg a Bogdán által létre hívott fiktív költő, Vaszilij Bogdanov nézőpontjából (Jeszenyint és Majakovszkijt, Bunyint és Pilnyákot, Cvetajevát és Katajevet, Bahtyint például). Sokukat éppen úgy jeleníti meg, mint személyes ismerőst, jó barátot és írótársat. Az egyes lírai portrékban – a szerző elképzelése szerint – valamiként tehát jelen van maga Bogdanov is, azaz alanyi módon mutatja be tárgyát.
Szemléltetésként a tragikus sorsú, életét szovjet munkatáborban vesztő Mandelstamot idéző egyik versből, a Levél a másvilágra címűből választok egy részletet, amelyből kitetszik egy mély lelki kapcsolat is a megidézettel szemben: „Széncinke ringott berkenyeágon. / Te lettél volna, elveszett barátom? / Mindig hitted, a lélek vándorlása / méri a végső csapást a halálra, / megsemmisítve látomásokat. / Járunk, alakot váltva, világokat. / Halál nincs, csak képzelődünk róla? / Ember, hal, madár, vad közt vándorolva. / Miután éhen haltál Kolimában, / végleg versekbe költöztél, hazátlan, / széncinkeként őriztél évekig, / hallom trillázó hangod, felhasít / a hazug égbe, szemed rám mered, / bűvölten mondom a verseidet.” Ugyanakkor könnyen észre lehet venni, hogy maga a tárgy is visszahat az alanyra, amit a Majakovszkij-portréval példázhatunk, minthogy az általa használt szabadversforma köszön vissza az őt idéző versben is:
Mint építőmester ugrál
sorok korlátjain.
Védelmezi a ritmus,
és öleli a rím.
Párizs tetői fénylenek,
és az Új hídon
egymás mellett állunk,
egy régi hajnalon.
(...)
Aztán más álmok jönnek,
más hangok, más szobák,
de mi azóta is megyünk
az új hidakon át.
Amint mondottuk, általában nem is a költészet, az irodalom mibenlétéről olvashatni Bogdán művében, de akikről készültek a portrék, azok élete bizonyára a költészet, az irodalom által (is) lett sorsszerűvé. A megidézett század nem múlt el nyomtalanul egyikük életében sem. Van köztük, aki az októberi forradalmat egyszerre tekintette tisztítótűznek és katasztrófának (például Mandelstam), más pedig elárult forradalomnak, önmagát meg e forradalom viharmadarának (például Majakovszkij). Előbbit megidézve azonban a költő és a költészet szerepe is szóba kerül a Mit tehet a költő? című versben: „Mit tehet a költő? Énekel. / Elkápráztat, magához emel / a kivert fogú orosz angyal, / simogat, gyógyít, megvigasztal, / botjával érint, elvarázsol, / tűnik a kényszermunkatábor.” Akárha magyar költő szerepéről beszélne... De ez is a természetes. Önmagát írja ezúttal is a sokféle alakmást öltő Bogdán László.
Utóirat: Nem bírálatot, könyvismertetőt írt recenzens, viszont nem hagyhatja megjegyzés nélkül azt a rengeteg (!) sajtóhibát, amellyel ebben a szép könyvben találkozott. Különösen az írásjelek alkalmazása kelt zavart, mivelhogy vagy éppen ott hiányoznak, ahol használatuk elmaradhatatlan lenne, vagy ott jelennek meg, ahol úgymond nem volna, mit keresniük, sőt, akadályozzák a szöveg megértését, illetve rossz irányt adnak az értelmezésnek.
*Bogdán László: Arcok a forradalmi menetoszlopból. Sepsiszentgyörgy, ARTprinter Könyvkiadó, 2012
