Mint érett gyümölcs, olyan lesz az erdővidéki Bodos történetét tárgyaló könyv, mert jeles szülöttének, dr. Egyed Ákos akadémikusnak jutott ideje-alkalma összegyűjteni szülőfalujának históriai adatait. Tiszteletes Sándor István helybeli lelkész csak annyit közölt, hogy „készül a falukönyv, így mondta Egyed Ákos”. E dombok mögé rejtett kis települést a századok megrakták eseményekkel, a környékről régészeti leletek kerültek elő, vannak várnyomok, várak, s gazdag a pomológiával kapcsolatos emlékekben. Dolgos népét most is el tudja tartani földje, s hogy miként, az érdekel minket.
Az aszott határ hozadéka
Sújtott itt is az aszály, s a mezőről jövő szekerek mégsem üresen tartottak hazafelé. Egyiken gyenge és burjánnal tele aszott fű, a másikon „sátéval tele kóstot” szállítottak. Nedvesebb-alantosabb helyeken, a kukoricás árnyékában még a disznótök is emberfej nagyságúra nőtt. A kertek lábát is legelte a jószág, ami ritka látvány volt az elmúlt időkben.
– Kecskecsordára kellett volna ráverekedjek – kiabálja le szekeréről egy középkorú férfi –, lám, azok a bokros helyeken is vígan rágcsálnak, s hallom, hogy milyen drága a kecskesajt!
Akit ide köt a szülőfalu és van testi ereje, itthon meg tud élni, csak tegye oda az eszét, és iparkodjék. Van itt vagy tíz többtehenes gazda, olyan szabómester, akit a félvilág ismer, mert székely viseletet, vitézkötéses ruhákat készít. Van szíjgyártó mester, aki fiával dolgozik, asztalos, faragómester, két asszony süti a kürtőskalácsot, többen kertészkednek. A szerdai baróti vásárban valósággal keresik a bodosi embereket. Ha az állatok érdekelnek, keressük meg Bitai Palit! A városi nép az ő tejét issza az automatából! A falu fejősteheneinek pár száz liter tejét szekérrel szállítják egy nagybaconi feldolgozóhoz. Nagy kincs ez a gyengébb anyagiakkal rendelkező családok számára, biztos pénzforrás.
Az 50. életévén éppen csak hogy átbillent Bitai Pál készséggel fogadott, az állattartás felől faggattuk.
– Nekem 15 fejőstehenem van – mondta –, növendék állat négy meg egy ló. Ezek az én telelő állataim. Közel négy esztendeje, hogy a tejet – egy héten három alkalommal 50–60 litert – Barót városába szállítottam családokhoz, akik tőlem szegődték. Nem volt könnyű dolog. Váltanom kellett. Két éve tejautomatát vásároltam. Féltem attól, hogy ki kell tenni az útra, akad is bajom vele, rongálják is, de bevált. Százliteres, de ennyi tej csak ünnepnapokon fogy el belőle. Nincsen pénze a népnek. Még a bányásznyugdíjak segítenek az embereken. Olyan nyugdíjas is van, aki a jövedelem nélküli unokájának is nyugdíjából viszi a tejet! Én beviszem az egész tejmennyiséget, és amennyi megmarad, azt beadom a városban a Tyrom-begyűjtőnek. Ha lehűl az idő, jobban megy majd a tej, az enyémnek 4,2 a zsírfoka! Havonta két alkalommal vizsgálják Szentgyörgyön a laboratóriumban.
– Mivel telelteti ki a jószágokat?
– Igyekeztem. Takarmányt tudtam csinálni, s van vagy hat vagon söraljam, amit Csíkból hozattam, de annak is megy fel az ára. No még van valami silótörökbúzám is. Jó volna még valami répaszelet Botfaluból. Egyre több a kiadásom, oda jutottam, hogy egyik napról a másikra alig tudok átvészelni. Bírni kell, de nem szeretnék még egyszer átprofilálódni. A napi tej ára nem elég a gázolajra és a vetőmagra. Ősz van. Most ajánlottak kiváló búzavetőmagot: öt lej kilaja! Nem szabad lazítani, küszködni kell. Elbeszéljük a kollégákkal sorsunkat, fogadkozunk, hogy lemondunk az állatokról, de nehéz: az állattartás olyan, mint az az ember, aki megszokja a szivarozást, nehéz róla lemondani! Szeretni kell azt, amivel foglalkozom. Megkívántam egy bivalyt. Számomra kedves állat. A kollektív időkben 55 élt a faluban. Most megint megszaporodtak, már bivalybika is van! Állatbeondózó technikus is vagyok, alapfoglalkozásom, ahhoz is nagyon ragaszkodom. Kézdivásárhelyen végeztem, s néhány éve Bukarestben letettem a mezőgazdasági menedzsment-mérnökit is. A feleségemmel a falu életében segítünk ahol lehet, még szerepelni is tudnánk, ha kell!
Juss Uzonkafürdőn
Fărcaş Csilla közbirtokossági elnök asszonyhoz azért kopogtattunk be, mert tudomásunkra jutott, hogy öt közbirtokosság visszakapta azt a közös és osztatlan uzonkafürdői birtokát, amelynek területén található a rég vajúdó, utóbb romokban heverő ásványvizes melegfürdő, jövőbeli sorsa a közösség kezében marad.
– A hír bizonyára olvasóinkat is érdekli, mert a köztudatban még úgy él Uzonkafürdő mint Erdővidék gyöngye.
– Igen, így van. Rendeződött az 57 árnyi közös osztatlan terület tulajdonjogi helyzete. Most folyik a telekkönyveztetés, amelyet szakemberrel végeztet el az öt birtokosság mindenekelőtt kerítéssel fogjuk körülvenni a fürdőtelepet. Tárgyaltunk az épület helyzetéről. A vélemények megoszlanak: némelyek szerint le kell bontani, újat kell helyette építeni, mások meg azzal is megelégednének, ha csak tataroztatnánk. Ez lenne a fürdőmentés első lépése, ezt követné a belső kiépítés, a kádfürdő. Mindenképpen közös nevezőre kell jutnunk, mert abban egyetértünk, hogy Uzonkafürdőt meg kell menteni még akkor is, ha előre látható, hogy a melegfürdő majdani anyagi hozadéka-jövedelme nem lesz számottevő. A nyár eltelt, a dolog folytatására csak tavasszal kerülhet sor. Elkészült az épület javításának költségvetése, egy bizottság pedig tapasztalatcserére indul oda, ahol az újonnan létesített borvízfürdők költségei felől tájékozódhat.
– Volna-e lehetőség arra, hogy a Leader-programban pályázzanak? – kérdeztük Bocskor Lászlót, a Bodos szomszédjában levő nagybaconi társtulajdonos közbirtokosság elnökét, az említett program erdővidéki akciócsoportjának tagját.
– Amellett vagyok, hogy Uzonkafürdőn mindent újra kell kezdeni. A régi épületet nem érdemes felújítani, az csak olyan munka is lesz: az új, az mindig új! Nem szeretném, hogy a javítás többe kerüljön, mint egy új épület. Itt minden birtokosságnak egyhatod része van, csupán Barótnak van kéthatod, amely már régen megvásárolta Málnás egyhatodnyi részét. A fürdőt őseink iránti tiszteletből is mint gyógyhelyet kiépítjük, ez kötelességünk. Elképzelésünk szerint az öt-hat kádas melegfürdő volna ésszerű, s a valamikori mofettát is újjá kellene varázsolni. Az ideális az lenne, hogy ha majd elkészül, adjuk ki valakinek, aki megfelelő módon vigyáz rá és működteti is. A közbirtokosságok pályázni aligha tudnak. Közösen kell majd egyesületet létrehoznunk, s annak nevében lehetne pályázni, de csak olyan dolgokra, amikre kiírás van (gépek, felszerelések, berendezések). Az épületet közösen tető alá tudnánk hozni: fa van, kő is a patakban, akarat és munkaerőben nem lesz hiány.
Panasz is terem
Az iskolában látszólag minden a legnagyobb rendben: Sándor Magdolna óvónő és tiszteletes asszony tanítja a falu kilenc óvodását, két tanítónő – Dávid Anna Gyöngyi és Benedek Erzsébet – a két osztatlan, 27 gyereket számláló elemi osztályt. Benedek Erzsébet tanítványait kisméretű osztályterembe zsúfolták: ott tanulnak a nulladik, az első, és a harmadik osztályosok. Ezért aztán panaszuk jogosnak tekinthető.
– A nulladik osztályosok fáradtak, nyűgösek, zsémbesek, egyszóval még nem iskolaérettek – részletezte a helyzetet a tanítónő. – Úgy tudjuk, felső döntés, hogy nálam legyenek a legkisebbek is, de sajnos, a Baróthoz tartozó falvakban mindenütt így van. Sikeresen megosztani a tanítási órát három osztály között, megteremteni a minőségi oktatást – erőmet felülmúlja! A két nulladikos gyereket szívesen fogadta volna óvónőnk, ahol számukra megfelelőek a körülmények, türelem és hangulat! Ezt a felsőbb vezetésnek is figyelembe kellett volna vennie már iskolakezdéskor.
– Ennyi volna itt a panasz – folytatta Dávid Anna Gyöngyi. – Iskolánkban a központi fűtés beszerelve, nem fogunk fázni. A nyáron meglepetésszerűen elvégezték az egész épület belső meszelését. Lebontották a régi megrozzant fásszínünket, és már meg is érkezett egy szállítmány épületfa az új fásszín építéséhez, tüzelőanyagunk is van bőven. Információink szerint az osztálytermek berendezéséhez is fogunk újabb felszereléseket kapni, úgyhogy a tanításhoz szükséges feltételek biztosítottak.
Sándor István református lelkipásztorral, a falu papjával az iskolában találkoztunk és megtudtuk, hogy az elmúlt hét végén, népes és bensőséges templomi ünnepség keretében tartották meg az 50 és a 60 évesek kortárstalálkozóját. Tizenhét érintett jelent meg, köztük Magyarországról érkezettek is. A találkozót szeretetvendégség követte. Élénk itt az egyházi élet: október utolsó előtti vasárnapján tartják meg a 70 éven felüliek találkozóját, amelyet majd a Reformáció ünnepe követ.
– Az egyház és általa a falu is 22 éves baráti kapcsolatot ápol Biharugrával. Ebben az az aszimmetria, hogy itt Bodos falu és egyháza vállalta magára a kapcsolattartás nem is egyszerű feladatát, Biharugrán pedig az önkormányzat. Az eddigi kapcsolatok mindenképpen gyümölcsözőek voltak – folytatta a lelkész. Többé-kevésbé rendszeresen, minden második évben találkozunk. Utóbb mi jártunk barátainknál, nagy szeretettel fogadtak. Magunkkal vittük a Csenderinek nevezett tánccsoportunkat is, amelynek zöme bodosi fiatalokból verbuválódott. Bogyor Beáta és Magyari Csaba vállalta a tánctanítást, fel is léptek az ottani falunapon. Utolsó találkozásunk alkalmával a biharugrai polgármester asszony, Vígh Ilona felvetette a két település gyerekei kölcsönös táboroztatásának szükségességét.
Olvasóink tudják, hogy Bodosnak és Erdővidéknek gazdag a vendégforgalmi kínálata. Biharugra is gazdag természeti értékekben, látnivalókban. Itt terül el – többek között – az egykor mocsaras, lápos Kis-Sárrét. A közeli halastavak rendkívül változatos madárvilág fészkelő-, költő- és pihenőhelyei. Akad ott is hasznos látnivaló a bodosi gyerekek számára.
