A hozzá hasonlóan gondolkodók, bár munkavállalóként kezdték a pótszülői szakmát, több év elteltével állítják: hivatásukká vált megmenteni az elhagyott gyermekeket, legalább addig, amíg felnőnek, családban nevelkedjenek. Háromszéken több mint százötven hivatásos nevelőszülő fogadott otthonába állami gondozottat, általuk háromszáz gyermek kapja meg azt a szeretet, amitől biológiai szüleik megfosztották. Néhányukkal a szeptemberben tartott nevelőszülői találkozón a Benedek-mezei táborban beszélgettünk.
  A zágoni származású, Sepsiszentgyörgyön élő Maria Florea két terhességet veszített, beteg szüleit gondozta, majd mindkettőt elveszítette, és mert a család nem család gyermek nélkül, férjével együtt úgy döntöttek, a nevelőszülői utat választják. Otthagyta pincéri állását, jelenleg egy két hónapos, enyhén szívbeteg kisfiút nevel. „Egy kicsit nehezebben lélegzik, ennek utána kell járni, már voltunk kezelésen, és még visszük tovább, ahova csak kell, hogy jó legyen neki. Nagyon aranyos, jó gyermek, csak akkor sír, amikor éhes” – mondja az anyuka, aki olyan könnyedén beszél arról, hogy bármit megtesznek a baba egészségéért, mintha máris sajátjának fogadta volna. „A férjemnek van egy fiúcskája az első házasságából, tizennégy éves, Angliában él az édesanyjával, aki ott dolgozik. Tartjuk vele a kapcsolatot, beszélünk interneten, telefonon, minden évben jön Romániába, mi fizetjük az utazását, idén is itt járt, sokat játszott a kicsivel, ő is szereti.”
Maria szépen beszél magyarul, érezni, hogy nem anyanyelve. „Én román vagyok, de tudok beszélni magyarul is. A férjem nem tud magyarul, de én beszélek a kicsikével románul is, magyarul is, mert akkor mind a két nyelven megtanul, s akkor neki jobb. Neveljük és szeretetet adunk neki, mert a kicsiknek nagyon kell a szeretet.” Mariától megtudjuk, a kisfiú édesanyja tizenhét éves, nem látogatja  kisbabáját, az iratok szerint „az apa alkalmi”.

Néha megállok, majd újrakezdem
Csabika kilencéves, édesanyja már születésekor lemondott róla. Négy éve került a sepsiszentgyörgyi Szakál Katalinhoz. Nem csak szerető nevelőszülőkre talált, de egyben testvérkét is kapott, ugyanis a család már egyéves kora óta neveli a jelenleg nyolcéves Ervinkét. Nem volt felhőtlen a kezdés, mert amíg Csabika megérkezett, addig négy kisbaba fordult meg a családban, mindannyiukat örökbe adták. Nehéz volt tőlük megválni, de öröm is egyben, hisz olyan szülőket kaptak, akiktől nem kell elmenniük tizennyolc éves koruk után, mert az örökbefogadó szülő a biológiai szülővel egyenrangú jogokkal és kötelességekkel rendelkezik.
Hogy akad-e nehézség? Természetesen – mondja Katalin. „Vannak kudarcélmények is, hisz az ember azt szeretné, hogy az ő gyermeke, a neveltje elöljárjon, de ez nem mindig sikerül, a gyermektől is függ, milyen. Az idegrendszert nagyon próbára teszi ez a mesterség. A jó Isten úgy adta, hogy fiatalon az ember a kicsi gyermeket felneveli, s mire odaér, hogy öregedik, arra már a gyermekek kivonulnak, esetleg ügyelünk, vigyázunk az unokákra. De nem állandó jelleggel, hanem egy kicsit vigyázunk, aztán a szülő hazaviszi. De amikor éjjel-nappal kell gondoskodni, iskolába adni, ez már nehéz. Amikor ez az állandó jellegű odafigyelés van, néha nagyon elfáradok. Nagy felelősség. Ez egy plusz, mert más gyermekét kell nevelni, és úgy szeretné az ember, hogy a legjobb legyen, de nem sikerül örökké.”
Szakál Katalin két saját fiút nevelt, a nagyobbikat tizenhárom esztendővel ezelőtt eltemette, a kisebbik huszonhat esztendős. Ennek ellenére vagy éppen ezért van lelki ereje a más gyermekeit nevelni, szeretni, s bár időnként nagyon elfárad, azt mondja, olyan pillanat nem volt, amikor azt gondolta volna, feladja. „Nem azzal az elhatározással fogtam neki, hogy amikor nem bírom, majd feladom. Amikor úgy érzem, hogy egy kicsit több a soknál, akkor magamba nézek, és újrakezdem. Valahogy mindig sikerül egyet továbblépni. Szeretet, békesség és a jó Isten segítsége nélkül ez nem megy.”

Nehéz lenne megválni
Három felnőtt gyermekem kinőtt a házból, üres maradt az otthon, hiányzott a gyermek – a sepsiszentgyörgyi Vajda Ildikó a legtermészetesebb módon beszél arról, hogy hét éve otthagyta a varrodát, és nevelőszülővé vált, azóta nevel két gyermeket, a nagyobbik tizenkét éves, a kisebbik tíz. Testvérként nőnek fel, Ildikót anyukának szólítják.
Amikor arról kérdezem, miként vélekednek a saját gyermekei arról, hogy belefogott a hivatásszerű gyermeknevelésbe, nem lepődik meg, többen érdeklődnek e felől, de azt mondja, ez az ő döntése volt. „Azt mondták, próbáljam meg, és ha nem válik be, hagyjam ott. De ezt nem olyan egyszerű abbahagyni. Amikor már összeszoktunk, nehéz lenne megválni. Gond persze van, de csak annyi, mint minden gyermekkel. A sajátunkkal is adódtak gondok, bajok, ők is visszaszóltak időnként annak idején. Eszembe nem jut feladni, szeretem őket, jól megvagyunk.”
Egy év körüli kisfiúval a karján sétálgat egy férfi, mellette már-már felnőtt fiatalember, egy családnak tűnnek. Kiderül, Fekete József és felesége, Etelka tíz éve vette magához a jelenleg tizedik osztályos Dáriuszt, a karon ülő kisfiú pedig februárban hat hónaposan került a családhoz, de nemsokára örökbe fogadják, Feketééknek el kell válniuk tőle.
„Két év alatt ő a harmadik, akit tőlünk örökbe visznek. Nagyon hozzánk nőnek, de úgy fogjuk fel, hogy legalább lesz családjuk, nem maradnak egyedül az életben. Ők mind olyanok, akikről a természetes szülők lemondtak. Volt egy kisfiú, aki hathetes korában jött, és tíz hónaposan vitték el. Négy nap múlva kaptunk egy kéthetes kislányt, azt elvitték nyolc hónaposan. És most a harmadik is megy, a jövendő szülők már látogatják. Ezért egyik szemem sír, a másik nevet, mert legalább tudjuk, hogy ezek a kicsikék családba kerültek. Hogy véletlen-e ez, nem is tudjuk. A feleségemnek mind a kétféle képzése megvan, nevelhet egészséges és visszamaradott, sérült gyermeket is. A nagy fiunk egy kicsit visszamaradott szellemileg. Ő hétévesen került hozzánk, nem tudott beszélni sem. Egy másik nevelőszülőtől jött hozzánk, azelőtt árvaház, kórház volt az élete. Most már jól van, a kisegítő iskolában járt, jelenleg szakmát tanul a Kós Károly Szakközépiskolában. Nagy reményeket nem fűzünk a továbbfejlődéséhez, de reméljük, szakemberre is szükség lesz, és megállja a helyét az életben. Tudjuk, hogy tizennyolc éves kora után szociális otthonba kell mennie, ezt ő is tudja. Az otthont el kell fogadnia. Megpróbálunk munkahelyet szerezni neki, s aztán lesz valahogy. Építőiparban dolgozom, ő is azt tanulja, megtörténhet, hogy majd társak leszünk. Nehéz lesz megválni, mert ragaszkodó, de nincs, amit tenni. Huszonnégy éves koráig maradhat a rendszerben, addig kell megalapoznia az életét annyira, hogy önállóvá váljon” – meséli Fekete József.
A felső-háromszéki nagycsaládból származó Fekete Józsefék kilencen nőttek fel, a testvérek közül ő a legkisebb, mára már csak négyen maradtak. Fia harmincegy esztendős, részéről az unoka, lánya még nincs férjnél. Felesége óvodában dolgozott, hozzá volt szokva a sok gyermekhez, nem véletlen, hogy vállalta, hivatásos anyuka lesz. A Fekete család szerint „ezt nem lehet munkahelynek számítani, annál sokkal több, csak szeretni kell a gyermekeket, mert szeretet nélkül nem megy, és akkor nincs benne semmi különös.”