Németh Katalin (s ezért mindenféleképpen dicséret illeti!) megszervezte a megyében élő, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi iskolákban tanító rajztanárok első kiállítását. Hangsúlyozzuk: hagyományt szeretnének teremteni, várható tehát a remélhetőleg reprezentatív folytatás, ugyanis a rajztanárok egy része országosan ismert és (elismert) művész, másik része sem nevezhető ismeretlennek, ha jól emlékszem, a tizenhat kiállító közül már mindenki szerepelt különféle megyei tárlatokon.
Közös bennük, hogy rajzot tanítanak, rajzolni és mindenekelőtt látni, a világot érzékenyebben érzékelni, felfogni, túlozzunk: megérteni tanítják a serdülő és serdületlen ifjúságot. Hogy miként, milyen módszerekkel, most nem érdekes, itt ugyanis műveiket állították ki, s ezeknek semmi közük nincs foglalkozásukhoz. Lehet egy képzőművész vasbetonszerelő, csöves, atomfizikus vagy bolti eladó, amikor kiállítja művét, civil foglalkozása mellékessé válik.
A mű számít, mint A hidak egymáshoz tárlat esetében is. A cím, nyilván, többértelmű. A művészek folytatnak párbeszédet műveikkel és természetesen a nézőkkel, de a híd mint jelkép elég elkoptatott, hagyjuk, ugyanis nem túl szerencsés ezen a vonalon elindulni egy olyan tárlat esetében, amely tulajdonképpen kétfelé esik, és természetes módon, jellegéből fakadóan eklektikus.
Vannak itt ihletett, metafizikus érzékenységgel létrehozott művek, hogy mindjárt Hervai Katalin csodálatos Veronika kendőjét említsük, vagy a megrendítő 83. zsoltárt, s vannak ironikus alkotások, például Sárosi Csaba két újabb rajza. A Mestersége menekülés címével is bolond világunk jellegzetes alakjára, a menekülőre céloz, s a satuba fogott világot jeleníti meg, míg másik műve, a Sorsod irkafirka groteszk ars poeticának is fölfogható. Vagy itt van Ütő Gusztáv kihívó önarcképe, csakhogy a kalapban feszítő művész egy hatalmas táblát fog, és mutatja imaginárius és valóságos nézői felé, a táblán három nagy felirat olvasható: Székelyföld, Ţinutul Secuiesc, Székely Land. Ide, gondolom, nem kell kommentár. De izgalmas Péter Alpár Performance című műve is, két fotó a performanszról és a különös csövek, amelyeket a művész és társa fúj. Külön elemzést igényelne Koszta Ervin festménye, az Átjáró: egy fura, démonikus, ijesztő fél arc kalapban, a tulajdonképpeni átjáró részlete és egy ház két világító ablakkal. Hogy ezek hogyan, miképpen függenek össze, s milyen viszonyban állnak egymással, megteremtve a kényes egyensúlyt, nos, ez a kérdés. De összefüggenek és megteremtik.
Aztán látható Vetró András A cselló szerelmese című felejthetetlen domborműve, Vetró Zsuzsanna festménye egy kertről, egy hegedű az előtérben, mögötte hinta, fölöttük a végzet baljós, fekete madara. Külön színfolt az eddigiekből is következően igazán változatos kiállításon Nagyoláh Ágnes Rusztikus ház című fotósorozata a „rusztikus” házról és szobáiról, mellékhelyiségeiről, egy lakberendezés dokumentumai. A legkevesebb, ami elmondható, szívesen élnénk ebben a házban. Vannak megrendítő, szakrális művek, Németh Katalin Fekete Madonnája vagy Haszmann Júlia Réka ikerkompozíciója, vannak metafizikus ihletettségű művek, Faluvégi Tünde A fény üzenete, amely szintén külön elemzést érdemelne, akár Bakó Ágnes romantikus víziója, az Álom a három élveteg lánnyal, Hajdú B. Enikő elgondolkodtató, Határok nélkül című műve vagy Beteg Zsuzsa kihívóan sejtelmes munkája. Nem hiányzik a fotó (Éltes Barna fejfája megrendítő, belénk ivódik) s a szobor sem, Hosszú Zoltán Szárnyaszegett című, fából készült alkotását említhetnénk. Igazán változatos tehát a kiállítás, és kihívja a néző értelmezői igyekezetét és dühét, a világ, híven önmagához, állandóan elmozdul, kimozdul a képből, újabb és újabb, ismeretlen-ismerős arcát mutatva.
