Vas feje felénk fordult,
az eszelős tekintet
mutatta mi várhat ránk,
szemei reánk néztek,

vagy a hátunk mögé,
a rohanó jövőbe?
Egész Pest nevetett,
nem is gondolt a végre.

Pedig hamarabb eljött,
mint bárki képzelhette,
rádiónál ávósok
tüzeltek a tömegre.

Sikoltoztak, rohantak,
véresen földre rogytak.
Sejtették a magyarok,
mit hozhat még a holnap?!

De gyanútlanok voltak,
hitték, hogy sikerülhet,
véres történelmükből
száműzhető a végzet.

Örökös vereségek,
a fene fátumok.
Égett balcsillagzatuk
s jöttek az oroszok.

Akárcsak száznyolc éve,
de most tankokkal jöttek,
prédájuk lett az ország,
mint tatárnak, töröknek

az elmúlt szántóvető,
elsüllyedt századokban.
Maléter szkeptikus volt,
titkos áramlatokban

szivárgott és elérte
az ellenállás gőgje.
„Semmi esélyünk nincsen,
mi erejük megtörje!

A Vörös Hadsereg ma
erős, legyőzhetetlen,
de meg kell kísérteni,
mondom én, a hitetlen.

Bem is megkísértette,
és vállalta a harcot,
kilátástalanul is,
utolsó vérig harcolt.

Mi sem tehetünk másként,
harcos őseink néznek,
kik annyi áldozattal
foglalták ezt a földet…”

Maléter elhallgatott,
a fegyverek dörögtek.
Elvérzett Magyarország,
Kádárék visszajöttek.

És aki nem vérzett el,
s nem tűnt el észrevétlen,
akasztófán végezte,
rohadt a börtönökben.

De érdemes volt mégis
vállalni a küzdelmet,
ennyivel tartoztunk is
Petőfi szellemének.