Az erdélyi magyarságban ugyanis társadalomalkotó potenciál rejtőzik, jóval több annál, amit akkori hatalmi elitje elismert és magáénak vallott. E teljes értékűség mellett tör lándzsát azóta is sajtónk és közvéleményünk jó része, nem elégedhetünk meg hát azzal a szűk zubbonnyal, melyet a szűkmarkú többségi hatalom ránk erőltetett. Az emberi egyenjogúsítás szent ügye az, mely egy magasabb igény szerinti cselekvést kíván meg, s ehhez akkor is, most is, úgy vélem, a politikai pluralizmus közelebb vinne minket, mint az egypártrendszer meghonosodott kizárólagos változata.
Az erdélyi magyar többpártrendszer ugyanis nem a széthúzás, hanem pontosan ellentéte, az erőösszpontosítás eszköze lehetne ama kritikus pillanatokban, melyek majd kollektív sorsunk további alakulását megszabják. Addig azonban szükség van az eszmék és célok tisztázó megvitatására és ütköztetésére, ama társadalmi és nemzeti minimum meghatározására, melyet a Felvidéken már felvázoltak maguknak az ellenlábas pártok. Ezek egymást egyáltalában nem szívelik, de az össztársadalmi magyar érdek elsőbbségét a csoportérdek felett, íme, elismerik és fennen hangoztatják.
A mostani választási előkészületek közt sajnos több a lehangoló, mint a reményt keltő elem. A két ellenzéki párt esetleges összefogása előremutathatott volna (kár, hogy pillanatnyilag párbeszédük elakadt vagy ellentétébe fordult át), a harmadik taktikája azonban a belátás teljes hiányára vezethető vissza. A következő lépés hát nem az összefogás, hanem a harc és verseny mozzanata lesz ezek szerint, ama zsenije erdélyi népünknek mintha süket fülekre találna politikusainknál.
Pedig marad az igény: népünk egészét kell átemelnünk a hatalom sáncain belülre, hogy ott az emberi emancipáció jótéteményeiből részesülhessen. Nem érhetjük be e cél egy töredékével, mert az természeténél fogva nem váltható aprópénzre. Népünk egészéé a szuverenitás, azt nem sajátíthatja ki egy, de akár két párt sem.