Farcádi Botond
Olyannyira nem vagyunk még hozzászokva a többpártrendszer gyakorlatához, oly sokáig szavaztunk érzelmi zsarolás nyomása alatt olyan jelöltekre is, akikkel szemben fenntartásaink voltak, hogy most, amikor kínkeservesen, hosszas vajúdás után születőben, s bár néhány helyen megvalósulni is látszik a választás szabadsága – mintha teljesen összezavarodtunk volna. Ez látszik legalábbis azokból a reakciókból, amelyek a Sánta Imre képviselőjelöltként történő indulásáról szóló hírt kísérték.
De lássuk, mi is történt voltaképpen. Ha csak pártpolitikai szempontból közelítjük meg a kérdést, akkor a következő az események kronológiája: a sepsiszentgyörgyi RMDSZ – remek taktikai érzékkel – képviselőjelöltként indította Markó Attilát, akinek neve elsősorban a Mikó-ügy miatt vált ismertté. Az Erdélyi Magyar Néppárt e húzásra hasonlóan válaszolt, Sánta Imrét úgyszintén leginkább a visszaállamosítás ellen kezdeményezett tiltakozása tette híressé. Mielőtt tehát bedőlnénk Kovács Péter RMDSZ-es főtitkárnak és az internetes fórumokon beindult propagandagépezet működtetőinek – akik azzal próbálják megvezetni a közvéleményt, hogy kétségbe vonják Sánta Imre őszinteségét a Mikóért való kiállásban –, nem árt tudatosítani: előbb jelölték Markó Attilát, e lépésnek pedig egyebek mellett ez volt az egyik veszélye.
Ha a választópolgár szemszögéből nézzük a dolgot, akkor sincs, miért csalódottnak lennünk. Azt is mondhatnánk, Sepsiszentgyörgy ismét példát mutat: az itt élők két jó jelölt közül választhatnak, ráadásul mindketten bizonyították már: nemzeti ügyekben képesek a közös fellépésre. Nem kell megijednünk ettől a helyzettől, inkább csak azon bánkódhatunk: kár, hogy eddig nem adatott meg ez a lehetőség, és hogy számos erdélyi településen továbbra is várat magára. Pedig, ismerve az RMDSZ-es szokásrendet, ha azt akarjuk, hogy ne olyan honatyák képviseljék a magyarságot a parlamentben, akik részt sem vettek például a Székelyföld autonómiastatútumáról szóló szavazáson – akkor bizony annak egy módja van: jobb ellenjelölteket állítani. Nem biztos, hogy győznek, de hátha arra kényszerítik a Kelemen Hunor vezette szövetséget, hogy elinduljon a belső megtisztulás útján.
Merthogy sokan, egyre többen vannak azok, akik kiábrándultak pártokból, politikusokból – és joggal, mondhatnánk. De ha elvárjuk a megtisztulást, azt is be kell látnunk, hogy ez csak új emberekkel lehetséges. Sánta Imre képviselőjelöltként való indulásával sokan érezhetik úgy, értékes embert vesztett a civil szféra, pedig azt is mondhatnánk: nyerhet a politikum, nyerhet a választó.
A Mikó-ügyet pedig nem Sánta Imrétől vagy Markó Attilától kell félteni, mint ahogyan például Tőkés Lászlótól, Winkler Gyulától vagy Antal Árpádtól sem – ők, másokhoz, tízezrekhez hasonlóan, bizonyították elkötelezettségüket, tették dolgukat, mindenki a maga helyén. Bízzunk benne, hogy ez a kampány alatt sem változik.
