Október 31-én a reformáció napját ünnepeljük, a hagyomány szerint Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes 1517-ben ezen a napon függesztette ki a wittenbergi vártemplom kapujára az egyház eltévelyedésére rámutató, elsősorban a bűnbocsátó cédulák árusítása elleni 95 tételét.
Újabb kutatásokban arról írnak, hogy a reformátor levélben küldte el tételeit püspökének. Némely feltételezések szerint a kifüggesztés csupán legenda, hiszen akkoriban a nép egyszerű fiai írástudatlanok voltak. A lényeg, hogy az eltévelyedő egyházat megreformálták. Újabb protestáns felekezetek jöttek létre, s a katolikus egyházon belül is végbement egy belső megújulás.
A keresztény világban a reformációhoz kötik az újkor kezdetét. Vannak, akik Amerika felfedezésének évét (1492) tekintik korfordulónak, s a nemzeti történelmekben is szokás sorsfordító dátumokat említeni: így Magyarországon a mohácsi csatavesztést (1526), Erdélyben Szapolyai János király halálát (1540) tekintik a középkor végének.
Az egyházban a reformáció nem egyik pillanatról a másikra ment végbe, e hosszú folyamat kezdetét jelezte Luther megmozdulása. A prédikátorok szüntelen reformációról beszélnek, a folyamat tart.
A reformáció kifejezést az egyházhoz kötik, de reformra, megújulásra szükség van az egyes emberek életében és a teljes társadalomban is. Elanyagiasodó világunkban alig törődünk társainkkal, ki-ki önös érdeke szerint éli életét. A társadalom is egyre emberidegenebbé válik. A politika elsősorban érdekekről szól, a képviselet csak másodlagos vagy akár sokadlagos. Pártjaink egymással versengenek, nyilatkozataik szerint értünk teszik, de úgy tűnik, valójában a koncért.
A szüntelen reformáció elvét kellene átvennie társadalmunknak s tagjainak. Az egyházihoz hasonlóan ez sem mehet végbe pillanatokon belül, elhúzódik, de jó lenne úgy élni, hogy állandóan azon munkálkodjunk, javítsunk életünkön, embertársainkhoz való viszonyunkon. Soha nem késő elkezdeni, s minél előbb, annál nagyobb a nyereségünk.
