A Háromszék napilap hasábjain folyó év október 26-án Furus Levente neve alatt megjelent írás láttán úgy érzem – jóllehet nem kenyerem a sajtóban való polemizálás –, meg kell osztanom néhány gondolatot az olvasóval. Nem magyarázkodásnak szánom e sorokat, és nem is válaszként írok a cikkben elhangzó, uszító jellegű, lejárató szándékkal feltett „költői kérdésekre”, a községvezetés munkáját ilyen módon minősítő förmedvényt nem hagyhatok szó nélkül.
Nagyapám engem is tanított sok mindenre. Többek között arra is, hogy még lakodalmat sem lehet úgy rendezni, hogy mindenkinek kedvére legyen. Az árkosi temetőrendezés kapcsán befutott rengeteg pozitív visszajelzés mellett óhatatlanul meg kellett jelennie a negatív kritikának, a tárgyilagosságot nélkülöző, elmarasztaló pocskondiázásnak. Az avatatlan és buta jelzőt nem kérem ki magamnak a községvezetés nevében, mert ugye„boldogok a lelki szegények”, de előzetes dokumentálódás nélkül pusztítással és felelőtlenséggel, horribile dictu, sírgyalázással vádolni bárkit is, a cikkírót minősíti. Gondolom ugyanis, hogy Furus Levente pontos helyzetképet tud nyújtani az árkosi temető e munkálatokat megelőző állapotáról, a gondozatlan sírokról, a félig vagy teljesen földbe süllyedt, esetenként kidőlt fejfákról, amelyek néha az újonnan megásott sírokba temetődtek, minden jel nélkül. Van néhány fényképes bizonyítékom… Gondolom, a félig vagy teljesen földbe temetett fejfák jobban ellenálltak volna az enyészetnek, jobban el lehetett volna olvasni a belevésett írást az őket körülvevő gyomtól, mint jelen állapotukban, a temető kerítésén belül sorba rendezve, így állítva méltó emléket, üzenve jelennek, jövőnek egyaránt.
Itt megállnék egy pillanatra a pontosság kedvéért, tisztelt Furus Levente. A gondozatlan, kidőlt, nem létező hantokat őrző sírköveket egy, már sok évvel ezelőtt akkori muzeológus tanácstagunk véleménye alapján megfogalmazódott tanácsi döntésnek megfelelően helyeztük el, nem kirakva a temetőből, nem szétzúzva, nem eladva, nem megsemmisítve vagy eltemetve azokat, ahogyan ezt ön minden valóságot mellőzve állítja. A kisunokáját kézen fogva vezető nagymamának nem kell most már sárban caplatva, földbuckákon botorkálva, kidőlt fejfákat kerülgetve keresnie ősei sírját, hanem méltósággal emlékezhet és a kegyelet gyertyáit gyújthatja meg olyan síremlékek előtt, amelyek így nem válnak lassan a feledés áldozataivá.
Az árkosi gyökereket emlegető cikkíró vélhetően sokat rója az árkosi utcákat, tereket, amelyeket a „buta” községvezetés kezdeményezésére éppen ’48-as hősökről, lelkészekről, népművelőkről, tanítókról neveztek el. Gondolom, jelen volt az utóbbi nyolc évben megszervezett március 15-ei rendezvényeken, kopjafaállításokon, szellemiekben is tartalmas falunapokon.
Ha majd két adófizetés között, a lokálpatriotizmustól fűtve, konstruktív hozzáállással megpróbál részt venni a közösség életében, akkor mérlegeljük az építő jellegű kritikáit és a cinikus hangvételű gratulációit, addig viszont be kell érnie a fogadott firkász kétes elismerésével vagy a fogadatlan prókátor fizetségével.
A továbbiakban nem kívánom folytatni önnel a sajtó szintjén való kommunikálást.
MÁTHÉ ÁRPÁD, Árkos község polgármestere
