„G. több mint százéves köztemetőjében elfogytak a sírhelyek. Az ügyfeleknek így már csak a kerítés tövében, illetve egy-egy foghíjtelken tudnak sírhelyet adni... Nagyon nehéz mindenhol megnyitni egy új temetőt. Addig, amíg nincsenek benne sírhelyek, az ügyfelek nem szívesen jönnek. De amikor már egy-két temetésen részt vesznek, akkor bíznak benne.”
Temető-fenntartási részlegvezetőnő nyilatkozott ekképpen „valahol Európában”, Magyarországon, E. E. Kisch útinaplójában olvastam. Ez rég történt, de ma is vannak városok Erdélyben, Székelyföldön, ahol az elhunytak hozzátartozóinak nincs lehetőségük válogatni a sírhelyek között, mert gyorsabban telnek a temetők, ahol van ravatalozóház s minden egyéb kellék a civilizált végtisztességhez. Mint a szemerjai református új temetőben, melyet kerek hat esztendeje adtak át a Makovecz Imre által tervezett ravatalozóház felszentelésével. Keresgélem az őszi alkonyatban itt elhantolt egykori munkatársaim, barátaim, szomszédaim síremlékét. Vitéz Olosz Vilmost, a volt politikai fogolyt, az egykori EMISZ-es brassói srácot, akit öt évig munkatársként is emberközelből ismerhettem, de a készülő beszélgetést börtönélményeiről elmulasztottam, mert nem tudtam kórházi kezeléséről; most felkerestem, hogy végső nyughelyén megkövessem Csiha Kálmán református püspök és a korondi költő-festő Páll Lajos egyik cellatársát. Magyar egyházak, egyetemek neves személyiségei közt végezte „főiskoláit” a Duna-deltai Peripravában a Steagul Roşu gépkocsigyár egykori vas- és színesfémöntője, Vilmos barátom... Búcsúzóban még egyszer szétnézek a bejárat közelében, a kopjafás temetőrészen. Fejet hajtok a sokoldalú kultúraszervező, Sylvester Lajos előtt, akinek neve alá csak az ÍRÓ szó vésetett... A míves temetőkapun kifordulva lélekben már a székelyderzsi temetőben, Kocs Zsuzsanna nagynéném sírja előtt vezekelek, s kérem a kollektívnyugdíjas dédmamát – aki élni akarásból rendkívül munkás életével példát szolgáltatott –, bocsássa meg nekem holtában, amiért objektív okok miatt nem kísérhettem utolsó útjára éppen őt, az idős kenyérsütőt, aki kilencedik évtizedében is kemencéje előtt szorgoskodott...
Fogy, apad nemzetem, a magyar! Esztendeje megszámláltattunk, híjával találtattunk. Nagyobb az igény díszes koporsóra, sírra, mint kisdedeket ringató faragott-festett bölcsőre. A közeli temetőben kaszáló, élteket-holtakat számláló nagyszülő azonban unokáira gondolva derűlátóvá válik, s megvillan fejében: tán mégsem tűnünk el egyhamar nagyobb, erősebb népek-nemzetek olvasztótégelyében? Még nem késtünk el sokadszor újra feltámadni?
