– Elmaradtunk a közköltséggel és a bérrel is, egyéb tartozásainkat kellett törleszteni. Kezességet vállaltam a sógoromnak 6455 lejre, ő elment Spa­nyolországba, és az egész pénzt rajtam akarják behajtani, pedig még három más kezes is volt. Őket azonban valahogy nem kapják meg a végrehajtók, én pedig hiába megyek egyik cégtől a másikhoz, mindenütt utolérnek, levonják a fizetésemből a részletet. Minimálbérért dolgoztam – kőműves vagyok –, a feleségem félnormás takarítónő, tőle is levonnak, már csak feketén merek munkát vállalni, hogy valami maradjon a megélhetésünkre is – magyarázza Nyeső László, hogy miképpen jutottak ebbe a helyzetbe. – Mi fizetjük azt a 3512 lejes adósságot is, amit a feleségem egy volt alkalmazottja – bárhelyiséget működtettek a sógornőmmel közösen – hagyott a cégre azzal, hogy hozomra szolgálta ki az ügyfeleket. Ezért őt bepereltük, és meg is nyertük a pert, de hiába, rajta nem tudtak semmit végrehajtani, miénk ez a kár is. Fizettük a másét, a magunkéval elmaradtunk, most pedig megkaptuk a papírt, hogy hétfőn kilakoltatnak, mehetünk a két gyermekkel, amerre látunk. Sürgetnek, mert a törvény szerint december 1-jétől március 1-jéig nem szabad senkit kilakoltatni. Próbáltunk tárgyalni, voltunk a végrehajtónál, ő azt mondta, nem tehet semmit, ha a polgármesteri hivatal nem állítja le az eljárást; oda is elmentünk, az alpolgármester fogadott, ő sem tehet semmit, már a szerződésünket is felmondták. Kértük az adósság átütemezését, apósomék ígértek segítséget, pedig ők is százmilliós kölcsönt nyögnek, a bankkal lehetett is tárgyalni a kisebb részletről, a várossal azonban nem értünk el semmit. Már nem tudjuk, mit csináljunk, kihez forduljunk, hogy legalább a télen maradhassunk itt. Az egyetlen segély, amit kaptunk, a fűtéspótlék volt, az idén attól is elestünk, mert a fűtést, meleg vizet már áprilisban levágták. Gázpalackkal főzünk, villanyrezsóval fűtjük a gyermekszobát, tegnap a lányom fülbevalóját is bevittem a zálogházba. Felajánlottuk a bútorunkat, foglalják, vigyék, meghirdettük a hűtőszekrényt is, hogy valami pénzhez jussunk.
– 11 633 lejt követelnek rajtunk a lakásfenntartásért, ebből azonban 3193 lej a végrehajtó díja és 1386 lej a büntetőkamat, a valódi adósság 7845 lej. Másfél minimálbérből kellene ezt törleszteni, az egyéb adósságokon kívül. De azt mondták, hogy most már akkor is kilakoltatnak, ha az összes tartozást kifizetjük, mert a szerződésünket nem újították meg. Hát mi többet az életben lakáshoz nem jutunk, az biztos. Nyolc évig vártunk, amíg megkaptuk ezt, addig albérletekben hányódtunk; miután ide költözhettünk 2004-ben, próbáltunk javítani a körülményeken, vasajtót tettünk, parketteztünk, a csempét is kipótoltuk, tapétáztunk... – meséli a családfő.

Mi lesz a gyermekekkel?
– Az az igazság, hogy magas is volt a közköltség az utóbbi években, pedig úgy tudjuk, a városnak volt tartalékpénze a szociális lakások fenntartására, de itt se takarítónő, se karbantartó nem járt mostanában – veszi át a szót a feleség. – Az adósságot sem egyformán kérik számon, van olyan szomszéd, aki évekig nem fizetett, mégis maradhat. Nem tudom, mi lesz. Legjobban a gyermekeket sajnálom, ugye, ők is tudják, nincs értelme titkolni, egymás között is beszélik, valósággal félnek ajtót nyitni, mert a nyáron valaki volt itt ellenőrzésen, és rájuk ijesztett, amikor itthon sem voltunk. Most meg azzal fenyegetőznek, hogy elveszik őket tőlünk, és a gyermekjogvédelemhez kerülnek. Hát soha külön nem voltunk, még a nagyszülőknél sem aludtak. Nem olyan kicsik, a fiunk 16, a lányunk 10 éves, első tanuló, de így talán még rosszabb, mert már felfogják, hogy mi történik, és jobban szoronganak, mint egy kicsi, akinek egy játékkal el lehet terelni a figyelmét... Csak abban reménykedünk, hogy mégis kapunk valami haladékot. A holminkat sincs hová vinni a három szobából, a szüleim is zsúfoltan élnek...

Tischler: Mentalitásváltásra van szükség
– Nyesőék ellen egy éve folyik az eljárás, már számtalan felszólítást és figyelmeztetést kaptak, de nem törlesztettek semmit, még akkor sem, amikor törvényszékre került az ügy. Csak a végleges ítélet után kezdtek szaladgálni – közölte megkeresésünkre Tischler Ferenc szociális kérdésekért felelős alpolgármester, aki elmondása szerint elég jól ismeri a szomorú esetet. – Sokkal több család ellen indult per, de csak kettőt lakoltatnak ki hétfőn, mert a többség megértette, hogy fizetnie kell a szolgáltatásokért, és bejöttek, fizetgettek, ki többet, ki kevesebbet; még olyan is akad, aki az egész elmaradását letudta. Ez a család nem lépett, pedig egy ilyen per nyolc-kilenc hónapig tart – le lehet állítani közben is, ha látszik az igyekezet, de amikor már végleges törvényszéki határozat mondja ki a lakásszerződés megszűnését, az önkormányzat nem tehet semmit. Az embereknek meg kell érteniük, hogy az a pár szociális lakás, ami a város rendelkezésére áll, óriási kedvezmény, hiszen a hatvanezer lakosból ezernek sem jut, a többi 59 ezer a szabad piacon vásárol vagy bérel, jóval magasabb összegekért. Egy háromszobás szociális lakásért 70 lejes havi bért kell kifizetni, ehhez adódnak a lakásfenntartási költségek, de ezt sokan nem veszik komolyan, úgy gondolják, hogy majd lesz valahogy, az önkormányzat megoldja. A Sing-singben is így csúsztak el a dolgok, csakhogy ez nem a város, hanem az emberek pénze, és a nagy többséggel szemben nagyon igazságtalan elnézni némelyek könnyelműségét. Tizennyolc évet dolgoztam önkéntesként a rászorulókért, tudom, hogy vannak olyanok, akik a segélyszolgálatok és az ingyenkonyha, no meg a szociális lakás jóvoltából, egy kis feketézéssel jobban élnek, mint sokan, akik csak a maguk erejére támaszkodnak, reggeltől estig dolgoznak, adót fizetnek, és fenntartják családjukat. Konkrétan a Nyeső családnak azt javasoltam, hogy a gyermekeket helyezzék el a nagyszülőknél még a kilakoltatás előtt – ne kelljen ezt elszenvedniük –, és próbáljanak egy garzont vagy kétszobás lakást bérelni, mert ők most kikerülnek a rendszerből, és a következő években biztosan nem juthatnak szociális lakáshoz, négyszáznál többen vannak várólistán. Ehhez is igazolni kell egyébként, hogy képesek a fenntartására, hiába állítják, hogy van jövedelmük, ha ezt nem tudják bizonyítani. Mi az ilyen családokat sem hagyjuk magukra, próbáljuk az elhelyezkedésüket segíteni, de sokszor ütközünk elutasításba, a bodoki borvíztöltőde által felajánlott lakást és állást (melyről lapunk csütörtöki számában számoltunk be – szerk. megj.) – amin két kézzel kellene kapni –, már négy család visszautasította, holott számukra igazán megoldást jelentene. De hát mindenféle kifogást emelnek, hogy messze van, hogy itt megszokták, barátaik vannak, ilyesmik. Úgy tűnik, a legnehezebb a mentalitásváltás, hogy ne csak másoktól várjunk el valamit...