Jó példaként szolgálnak erre az ún. halotti torok, amelyeket az elhunyt tiszteletére tartanak, de valójában ezeken a legkevesebb szó éppen őróluk esik. Az eseményt megnyitó ima és néhány kötelező, a halott tetteit méltató frázis után a beszélgetés rövidesen átkanyarodik a jelenlévők, az élők másnapi ügyes-bajos dolgaira, ráadásul az ilyenkor rendszerint felszolgált pálinka sem az elmélyült emlékezést szolgálja, tehát joggal írja a Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó szócikke, hogy: „Keresztelő, lakodalom és halotti tor között (...) olykor szinte semmilyen különbség sem volt.” (...)
Ha fel akarnánk sorolni a világirodalom mindazon szerzőit, akiknek életművében a halál mint motívum jelentős szerepet játszik, valószínűleg kötetre rugó lista kerekedne, ha azonban a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomra szűkítjük a kört, és abban is azt az írót keressük, aki különleges és kivételes adottságokkal rendelkezett e motívum irodalmi feldolgozásához, kétségtelenül Nyirő József lenne az első, aki az avatott olvasó eszébe ötlene (...)
A Kopjafák 1933-ban jelent meg Kolozsvárott, az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában.
A temető bizonyos szempontból a megélt idő szimbóluma, életek, megélt sorsok tárháza. Variációk végtelen sorozatával állunk szemben, hiszen nincs két egyforma élet, két egyforma élettörténet, amiként nincs két egyforma halál sem. (Mindenki meghal, de mindenki másként. A halál nem tanulható...) Ugyanakkor a temető mind a magán-, mind a közösségi mitológiákban egy sejtelmesen titokzatos hely. Titok­zatosságát nem az imént felsorolt jellegzetességeinek köszönheti, hanem bizonytalan státusának. Ugyanis világnézettől függően lehet mindent lezáró végpont, de lehet átmeneti „állomáshely” is, amelyen a holtak csupán megpihennek és energiát gyűjtenek a halhatatlansághoz. Mivel ez mai tudásunk szerint is eldönthetetlen dilemma, be kell érnünk azzal, hogy titokzatossága még jó ideig „halhatatlan” marad. A kopjafák is két ellentétes minőséget hordoznak: élet- és haláljelek. Jelzik, hogy azon a helyen egy elhunyt nyugszik a földben, de azt is, hogy élt valaki. Aki nem élt, az kopjafát sem kaphat. Arra most nem térünk ki, hogy a kopjafa mint emlékjel, és a kopjafaállítás mint közösségi rítus mikortól datálódik a magyarság történetében (egyes kutatók a nemzeti történelemnek az ősidők homályába vesző korszakából származtatják, mások a 16–17. századi, megint mások a 18–19. századi származás mellett kardoskodnak), mindenesetre akkor, amikor Nyirő papírra veti művét, a székelység körében már általános gyakorlat a kopjafaállítás, sőt, a kopjafa a magyarságon belül a leginkább hozzájuk köthető nemzeti szimbólummá nőtte ki magát. (Külön érdekesség, hogy a katolikus – papi múlttal is rendelkező – Nyirő számára nem jelent problémát, hogy a kopjafa és a rá felvésett motívumok egyaránt utalnak a kereszténységre és az ősi, pogány hitvilágra. Persze, ez nem újdonság, hiszen közismert, hogy a székely gondolkodásban, mitológiában mindig is békésen megfért egymás mellett a két világnézet, nem gyengítve, hanem erősítve egymást. (...)
Némelyik novella, áttörve a műfaji határokat, egyenesen balladai előadásmódba csap át, mint egyedüli stílus, mely bizonyítottan alkalmas a lét-nemlét nagy kérdéseit az élet értelmét, az elmúlás mibenlétét firtató vívódásoknak lélektől lélekig való közvetítésére. Íme pl. egy megrázó részlet a XIII. számmal megjelölt novellából: „Milyen jó volna embernek nem lenni! …Lábaimból gyökerek indulnának le évezredek porán át, feltörnék a sírok rozsdás pecsétjét, és megtudnák, miért pusztult el mindig hiába az emberiség. Föltartott karjaim az égig nőnének, ezer tavasztól ezer tavaszig, és megtudnák, ki az Isten, kinek nevében mindig visszaéltek az emberiséggel.” Sokatmondó az is, hogy Nyirő nem címekkel jelöli a kötetbe foglalt novellákat, hanem számokkal, ezzel is jelezve, hogy hősei – bármilyen volt is az életük – többé nem individuumok, nem részei az élet gyönyörű és izgalmas kiszámíthatatlanságának, hanem a halottak egynemű közösségének tagjai, akik örökre elnyerték helyüket a világmindenség nagy rendszerében.
A „meglátogatott” huszonegy kopjafa huszonegy ember élet- és haláltörténetét takarja. (...) Már első pillantásra látszik, hogy e sorsokban nem maga a halál, ami elborzasztja még napjaink olvasóját is, hanem az az élet, amelynek végére pontot tesz. E tekintetben Nyirő műve segélykiáltásként is értelmezhető, hiszen a nagyszerűen megírt novellák balladás hangvétele nem rejtheti el, hogy mögöttük a kevésbé tetszetős és romantikus hétköznapi mélynyomor, anyagi és erkölcsi romlás lakozik. Székelyföld ekkor már közel fél évszázada Magyarország (majd később Románia) „beteg régiója”, melyet éhezés, nyomor és tömeges kivándorlás sújt. (...)
A sok nyomorúság láttán a mai olvasó agyában pedig szüntelenül ott motoszkál a gondolat, hogy: szép-szép a máról holnapra tengődő emberi közösség kebelén a legnehezebb pillanatokban is megnyilvánuló emberi nagyság, tehetetlen együttérzés, eszköztelen segítőkészség, de mely emberi vagy isteni akarat, szándék az okozója ezeknek a feneketlen mélységű emberi drámáknak, tragédiáknak?! Hogyan vált ez lehetővé? Hogyan fordulhat elő, hogy az öregek nem a megélt idő tapasztalatával, bölcsességével, nem biztos kezű irányítással, útmutatással, hanem egy éhező száj (önnön személyük) kiiktatásával kénytelenek és tudnak a leginkább segíteni az őket követő generációknak?! Miként válhat groteszkül abszolút értékké a napi ételadag, és miként válhatnak fölöslegessé az öregek egy társadalomban?! Kinek a bűne mindez?! Persze, Nyirő nem szociográfiát ír, így választ sem kaphatunk a fenti kérdésekre, ami viszont ennél is fontosabb, hogy ezek a „látleletek” egy szociográfia lapjairól kevésbé és nem a Nyirő-műhöz mérhető átütő erővel jutottak volna el a nagyközönséghez. (...)
Nem mulaszthatjuk el megemlíteni a IX. novellát, melyet világirodalmi összehasonlításban is a műfaj remekműveként aposztrofálhatunk. Hogy a világirodalmi minőséget nem voluntarista alapon ítéljük oda e műnek, ékesen bizonyítja, hogy az erdélyi Szentgyörgyvályán született, majd a kommunista hatalomátvétel után Magyar­országról elüldözött kiváló filmrendező, Szőts István a Nyirő-novellák alapján készült, Emberek a havason című filmjével 1942-ben elnyerte a velencei filmfesztivál fődíját. (A film lelkes nézői között találjuk Luchino Viscontit és Vittorio de Sicát, az olasz neorealizmus későbbi nagy alakjait, akikre Szőts alkotása igen nagy hatást gyakorolt.) Nos, e film cselekményének igen fontos epizódja a IX. novella története, amelyben a főhős, a koldusszegény Mihály, hogy teljesíthesse asszonya végakaratát, „élőnek” álcázva viszi haza a vonaton a halott asszonyt, mert a hivatalos szállítást képtelen lenne megfizetni. Nyirő tökéletesen alkotja meg a novella dramaturgiai csúcspontját jelentő jelenetet: „A kalauz azonban felriasztja. – Jegyeket kérek! – Most válik el! – gondolja rémülten a halottvivő, és odanyújtja két jegyét. – Az enyém s a feleségemé! A kalauz a halott arcába világít lámpájával, és megremeg. – Alszik! – válaszol a sötétben egy vésztjósló, komor hang. A kalauz tétováz, de egyszerre elszánja magát, és a jegycsípővas beleharap a halott jegyébe is.” Hátborzongató. Szűkszavú leírás, sem több, sem kevesebb, mint amennyi kell. Minden főnév, ige és melléknév, minden pont, vessző és felkiáltójel a helyén. Az eredmény: katarzis.
Nyirő ebben, az életművéből is kiemelkedő jelentőségű kötetben ugyan a temető kopjafáit faggatja letűnt idők hajdani embereinek sorsáról, de valójában nagyon is az élők számára keresi a zűrzavaros idők „buja növényzetében” a jövendőbe vezető utat.