Ha Illyés Gyuláról leírjuk a nemzeti, közéleti költő jelzőket, még mindég némi szűkölést vonunk magunkra a szöveggyárosok harapósaitól. Korokon átvérző emlék, hogy A magánszorgalmú kutyák című versét olyan írások környezetében olvashattuk először, mint Moldova György hamis illúziókat támasztó Elbocsátott légiója, Szolzsenyicin A láger kutyái (melyek a fogolytábor felszámolása után is félelmetesen tovább kísértenek az idomítottság reflexeivel), vagy a fiatal Kányádi Kóbor kutyája, mely másról vakkantva ugyan, elgyámoltalanodott, de még meg-megkapja a botot.
Illyés nagy nemzet-szólongató verseit nemigen datálta, szánván tán minden időkhöz, de e „kis” faluzási emlék (miként alcímmel élét tompítani kényszerült) is illeszkedik nagylélegzetű szellemöblögetései sorába. (Egy mondat a zsarnokságról, Árpád, A reformáció genfi emlékműve előtt, Bartók, Koszorú stb.) Tudjuk, 1964-ben közölte az Új Írás, és 65-ös Dőlt vitorla című kötetében jelent meg újra (nem is viharmentes körülmények között), mikor szerrel-közzel szélnek eresztették az ’56-os foglyok egy részét és a konszolidáció továbbélő kutyái tovább nyüszítettek. (Igen, „ez volt a legcsúnyább”.)
A vers emlékezetes központi képe: „Ahogy végigfutva a láncot, / két lábra állva azt a táncot / járták: vért, vért vagy megveszek” – az emberárulók olyan történelmi domesztikálására vall, melyet a költőnek sikerült ugyan feloldania: „A nyívók-sívók, hogy a gazda, / ő rúgta végre őket hasba: coki, pokolba, ördögök!” – bíz, jó is lett volna!, de az élet továbbírta a verset, a rácsok továbbra is takartak szabad gondolatot, kései kivégzéseket, s bár finomult ugyan a kín, de át korokon, rendszer- és kormányváltásokon túl, tessék csak bekapcsolni hallókészülékeiket, úgy hörögnek, felhömpölyödnek, vakogásuk, nyüszítésük, vad csaholásuk felveri a nagy magyar éjszakát. S mit tehet az aggódó magyar költőóriás, hallgatja vélünk együtt még holtában is.
