Az oktatáspolitikával, felnőttoktatással foglalkozó források ma már szinte közhelyként használják az élethosszig tanulás és a tanuló társadalom fogalmát. A felnőttkori tanulást azonban a legtöbben igen szűk körben értelmezik: a tanulás eszerint egyrészt iskolapadban, másrészt fiatal-, illetve aktív korban történik. Ideje lenne azonban szakítanunk ezekkel a sztereotípiákkal, több okból is.
A kötött, zárt rendszerű, formális tanulás, amely iskolai jellegű és számonkéréssel párosul, gyakorlatilag a legritkábban színtere a felnőttkori tanulásnak. Egyre inkább előtérbe kerül a nem formális és az informális tanulás, amely nem feltétlenül kapcsolódik intézményrendszerhez, kötetlen jellegű, és gyakran önirányított módon valósul meg.
A gazdasági és társadalmi változások hatására a tanulás már nem válik szét az aktív életkort mintegy megelőző „felkészülési szakaszra” (iskolába járás), valamint a „felnőttkorra” (munkavégzés). A tanulási szakaszok valóban életünk végéig jelen vannak úgy, hogy tanulási és munkavégzési periódusok követik egymást, sőt, ezek gyakran össze is fonódnak.
Az idősödő társadalmak sajátosságaként a gazdaságilag aktív kor felső határa kitolódik, a nyugdíjkorhatár emelkedik, ezáltal az intézményesült felnőttkori tanulás az eddig megszokottnál idősebb generációkat is érint, illetve kell érintenie.
Tanulási képességek
E. L. Thorndike az 1920-as években vizsgálta a felnőttkori tanulási képességeket. A korábbi felfogással szemben – amely szerint a felnőttek már nem képesek jelentős tanulási teljesítményre – arra a következtetésre jutott, hogy a tanulási képességek, amelyek maximuma valóban a fiatal felnőttkorra tehető, 40–50 éves korig optimálisak, majd az ezt követő csökkenés mértéke sem rohamos. Ez a felismerés aztán nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az andragógiai kutatások, valamint a felnőttkori tanulási képességek tudományos értékű vizsgálata új lendületet kapjon.
A tudomány valóban 45–50 éves korban jelöli meg a biológiai, pszichológiai és szociális változásokkal együtt járó öregedés kezdetét. Ez a folyamat, valamint ennek megélése természetesen nem zajlik minden felnőtt esetében egyformán: a harmadik kor egyénenként változó sajátosságokat mutat. Az öregedés folyamatára külső (társadalmi, anyagi, kulturális) és belső (genetikai) faktorok hatnak. A tudományos álláspontok megoszlanak abban, hogy melyik csoportba tartozó tényezők hatása determinálóbb. Ha ezt nem is tudjuk eldönteni, azt igen, hogy ezek együttes szerepe meghatározó. Az időskori tanulás elsősorban a külső faktorokkal hozható kapcsolatba.
Az észlelés és érzékelés, a memória, a figyelem romlása ténylegesen gátolhatja az időskori tanulást, de a tanulási képességek nagymértékben függnek egyéb tényezőktől is: a korábbi tanulási tapasztalatoktól, a tanulási szituációk gyakoriságától, a tanuló felnőtt környezeti feltételeitől és nem utolsósorban a tanulási motivációktól. A felnőttkori tanulási képességeknek tehát csupán egyik determináló eleme az életkor.
Az időskori tanulást nehezíthetik egyéb sajátosságok is, például az érdeklődés csökkenése, a változásoktól való erősödő félelem vagy az alkalmazkodóképesség hiánya, a rövid távú memória, illetve a testi adottságok romlása (érzékszervek, mozgásszervek). Megfelelő idősoktatási programokkal azonban ezek a hátrányok sikeresen kiküszöbölhetők vagy csökkenthetők. Időskorban a motoros vagy szenzomotoros tanulással szemben előtérbe helyeződik a verbális vagy szociális tanulás.
(forrás: Bajusz Klára: Az időskori tanulás, www.idostanulas.euoldal.hu)
