A szerkesztőségi és olvasói találkozókon eddig is elhangzott az arra vonatkozó kérdés, hogy miben áll a lapunk főcíme fölé szerkesztett független napilap felirat, de az európai parlamenti választási kampány utószele biztosra vehetően újra elő-előkavarja ezt a kérdést.
Így volt ez Bereckben is, ahol a szerkesztőség munkatársai találkoztak az olvasókkal.
A lap függetlensége — mondjuk többen — konkrétan azzal mérhető, hogy az újság, a szerkesztést és kiadást lehetővé tevő eszközök (a nyomást kivéve) csoporttulajdonban vannak. Ezeknek részvényben kifejezett értéke a lapalapítók tulajdonát képezi. A nem részvényes szerkesztők, újságírók és egyéb személyzet munkáltató-munkavállaló viszonyban van a laptulajdonosi csoporttal.
Más szóval, függetlenségünk azt jelenti és azért fontos, mert a lap tartalmát, arcélét semmi másféle tulajdonosi kötődés nem befolyásolhatja. A magunk urai vagyunk. Szegények vagy szerény jövedelműek, de a magunk elveit, képességeit érvényesíteni akaró kisközösség.
A függetlenségi státust a lapalapítók és a Háromszék nevet a lap élére emelők 1989. december 22-én teremtették meg. A mindenféle hatalmi kötődést radikálisan elvető lépés nem volt kockázat nélküli. Ez elsősorban a politikai, az anyagi bizonytalanság vállalásával járt. Ebben a helyzetben a lapalapítók két tényezővel számoltak. Egyrészt azzal, hogy ha teljes szellemi vértezetükkel és akaratukkal a lap ismert működési térségében a demokratikus értékeket képviselik, a diktatúra és ennek maradványai felszámolásáért következetesen kiállnak, akkor olvasói táboruk megerősödve marad vélük.
Függetlenségünk tehát elvi megalapozottságú is: az olvasók iránti, a demokratikus szabadságjogok képviselete és alkalmazása melletti elkötelezettségben nyilvánul meg. Más szóval: az olvasókkal és a demokratikus elvekkel, eszmékkel függőségi viszonyt ápolunk. Ennek a kölcsönös bizalomnak az eredménye, hogy olvasottságunkat tekintve egy országos terjesztésű lap — a Krónika — után megyei szórású lapként a második helyen vagyunk. Vagyis a megyei terjesztésű magyar lapok között az elsők.
Itt szólnunk kell arról is, hogy a demokratikus szabadságjogok és elvek 1989 utáni érvényesítésének vállalásában az új lap, a Háromszék jól körülhatárolható hagyományokra is támaszkodhatott. Elődjében, a Megyei Tükörben és ennek mellékletében, a Fórumban — amíg be nem tiltották — olyan eszmeiségű írások sokasága is megjelent, amelyek ma is vállalhatók. Szimptomatikus az is, hogy 1989 előtt egymást érték a lap körüli politikai botrányok.
De a lapnál megmaradhatott egy olyan szerkesztői csoport — voltak, akiknek politikai okok miatt el kellett távozniuk ugyan, de ők is őrizték és ápolták a lappal a szellemi kapcsolatokat —, szóval, az indulás pillanatában a Háromszék égisze alatt olyan szerkesztői csapat állhatott össze, amely a változások élén ennek nagy mértékben meghatározó motorja lehetett.
Nem véletlen, egyrészt, hogy a Háromszék a személyi kötelékek szálait is elvágta azokkal, akiket ennek a munkának a felvállalására alkalmatlannak tartott.
Másrészt a lap elődjének, a Megyei Tükörnek olyan külső szellemi bázisa épült ki — munkásokkal (!), falusi gazdaemberekkel (!), színházzal, orvosokkal, mérnökökkel, más értelmiségi kategóriákkal —, amely meghatározta a lap szerkesztési irányultságát, segített kialakítani a lap ,,szájtartását".
Az sem véletlen, hanem sorsszerű volt, hogy a ’89-es fordulat pillanatában a közakarat a szerkesztőségből városi, megyei és országos vezetési szintekre emelt többeket, akik zöme nem (csak) valamiféle alkalmatlanság miatt maradt ki később a politikai vezetésből, hanem azért, mert úgy vélte, nagyobb hasznára lehet annak a közösségnek, amelyikhez tartozik, ha megmarad újságcsinálónak.
A lap függetlenségének, irányultságának lényegéhez tartozik ez, s azért furcsa és igazságtalan az, hogy van olyan frusztrált parlamenti képviselő, aki ,,a Román Kommunista Párt lapjából jobboldalivá vált újságot" okolja az RMDSZ háromszéki vereségéért, bennünket téve azért felelőssé. A Háromszék elődje, a Megyei Tükör valóban az említett párt lapja volt — más újság a diktatúra éveiben nem is jelenhetett meg —, de lapunk azok közé a ritka újságok közé tartozott, amelyek a muszáj feladatok elvégzése mellé kiépíthetett olyan újságírói törzsgárdát és olvasóréteget, amelyektől a ’89-es fordulat pillanataiban nem kellett a lap arcélét meghatározó szerkesztőknek bocsánatot kérniük.
Ez a valamikori egymásra találás ma is a lap hagyományainak rendkívüli és meghatározó értékeként van jelen.
Hogy ki és mi volt ez a lap, az nem csak az idősebb generációk emlékeiből és élményeiből, hanem a ráépített besúgói kör népes voltából és a szekusjelentésekből is rekonstruálható. Furcsa, hogy kommunista múlttal való hánytorgatózás olyan színházi közegből érkezik, amely országos léptékkel mérve is, akárcsak a megyei lap, a politikai ellenállás egyik közismert fészke volt, és talán köze volt ahhoz is, hogy — nevesítés nélkül mondom —, ilyen neves emberek nőhették onnan ki magukat.
A lap függetlenségének értelmezése mellett a berecki író-olvasói találkozónkon a másik visszatérő kérdés az volt, hogy mit keresett, és miért kampányolt a Fidesz Tőkés László mellett, miért ,,hozza át" a politikai megosztottságot ,,odaátról" Erdélybe?
Ezt a kérdést könnyű lenne visszametszeni azzal, hogy egy ideje, itt is, ott is Európában, tehát együtt és magunkkal vagyunk. Gondjainkat és örömeinket ugyanazok a szabályozások gerjesztik, s számunkra az uniós tagság sokkal fontosabb, mint bárki más számára, mert nacionalista felhangú országok között élünk, kivéve a megcsonkolva hagyott Kárpát-medencei darabka-országot, és mert most nyolcvanéves szétszakítottságunk után alkalmunk van a nemzet kulturális újraegyesítésére, gazdasági erejének és tartalékainak együvé csatornázására.
Természetes tehát, hogy ez a lehetőség és az ezzel kapcsolatos szándékok egymást felerősítő egyesítése lehet a járható út.
Az RMDSZ-vezetés tévedése és az ezután bekövetkező kudarcok forrása lesz az, hogy olyan magyarhoni politikai csoportosulások közé keveredett, vagy olyanok mellé állt, amelyek a magyar nemzeti értékek rombolói és felszámolói. Ennek a csúcsra járatása 2004. december 5-én következett be, amikor hazug és aljas, a miniszterelnök vezette kampánnyal az elszakított országrészek magyarsága ellen uszították az agymosott társadalmi rétegeket. Ennek a kompániának a fennforgolódói hazugsági és népbecsapási rekordokat döntenek. Módszeres nemzetrontásukra jellemző, hogy felszámoltak minden olyan szövetséget, alapítványt, minisztériumi állást, amely nemzetiségi ügyek képviseletére volt alkalmas és hivatott. Mindennek az egyenes következménye az, hogy már be sem merik tenni azokra az erdélyi területekre a lábukat, ahol a tömbmagyarság él. Az erdélyi magyarságnak apránként arra is rányílik a szeme, hogy akiket ebből a táborból viszonylag ,,jónak" tart, azok is egy húron pendülnek, és szavazatukkal erősítik a nemzet egysége ellen elkövetett manőverezéseket.
Nos, az a bármilyen erdélyi magyar szövetség, képviselet, amely ilyen erőkkel szövetkezik, és ha kell, ha nem kell, ezek társaságában forgolódik, és minduntalan felmenti magát azzal, hogy ,,mindenkivel" tárgyalni kell, s közben ő nem tárgyal, számíthat arra, hogy majd őket szorítja ki a választók tömege, amely ezután már nem csak szavazók nyája lészen, hanem választ.
