S felkerekedik a XXI. század fiatalja is, veszi batyuját, instant húslevesét és kávéját, otthoni ízektől mentes cókmókját, felül a Román Államvasutak egyik vonatjára, melyen a háromhetes piszok, illetve a penészes zsemlemorzsa látványa már nem okoz semmiféle problémát „kifinomult” ízlésvilágában.
Zötykölődés, zakatolás, sípolás, és máris elhagyta az ismeretlen nagy épületet, ahol, lemondva a blattolás élményéről, inkább jegyet váltott kis kuponocskájával, merthogy kicsivel talán olcsóbb. S ha már minőség úgysincs, minek áldozni többet? Aztán bejön egy jegyellenőr. Ugyanabba a vagonba. Az egyetemisták és a más etnikumúak réme. Készítem a jegyem, ő inti fejével, hogy nem szükséges, majd hozzátoldja: már nincs szolgálatban. Hátralép, és becibál egy nagy zsák krumplit. Leül velem szemben. Megjegyzi, hogy a hétvége miatt elég sok barna bőrű utazik ismét a vonaton. Kinéz az ablakon, majd rám néz. Szemében akár több évszázadnyi keserűséget és nehézséget is felfedezhetnék, ha nem tudnám, hogy a nyugdíjkorhatár 65 év. Vagy 40 év munkamező. 40 év, ha-ha, nekem már csak 39 évem és 8 hónapom van. Igazi visszaszámlálás. Csak nem tudni, hogy a minimálbérből való kiadások számolgatása, avagy életem hátralevő részéé. Csak egy kérdés: tudtad, hogy másfélszer annyi maroktelefont (csak egy modellre értendő) adnak el a világon, mint amennyi gyerek születik? Talán mert a telefonvásárlást követően nem kell két évnyi gyereknevelésire mennünk, dolgozhatunk, folyamatosan, belebetegedve, összetörve, szürkén. Ő is ezt teszi, bár csak egyszerű, megkopott Nokiája van. Már az egyenruhája is viseltes, akárcsak az arca. Lebiggyed ajka, gúnyos mosolyra húzódik, akárcsak szarkalábai tengerkék szeme sarkában. Megkocogtatja a könyöklőn aranygyűrűjét. Érezni az évek súlyát. Akárcsak a kabin ajtaján hallható kopogáson. Emberi hangot nem hallani. Csak lidles zacskó recsegését, ahogy termékeit csomagolja. A néma. Mert szó nem hagyja el száját. Csak mutogat. Majd otthagyva mindent, továbbáll. Percek múlva visszatér szomorúan, hogy portékájából senki semmit nem kér. Pedig itt ebből élnek. Ők, a némák és a kalauz bácsi. Recsegtetve megbontom utolsó pénzemből vásárolt csokis kiflimet, s megkínálom belőle. Ő csak int, megérkezett, itt az otthona, mutatott egy kis román falucskára. Arca felragyogott, fogta zsákját krumplijával, kicibálta a kabinból, kacsintott és eltűnt.
Román volt, igazi ember, kellemes életet, dünnyögtem magam elé. Hát így mesélt a kalauz bácsi...
Bencze Melinda
.jpg)
