Nincs, mit csinálni, nincs, mikor valamit csinálni – a közismert kijelentés egyaránt vonatkozik munkára, szabad időre. Van, akinek nincs munkája, más épp a sok tennivalótól semmi egyébre nem ér rá. Egyeseknek nincs, mivel agyonütniük a szabad időt, mások felét sem tudják megtenni annak, amit elterveztek. Ez a probléma fiataloknál, gyerekeknél árnyaltabb. A számítógép pötyögtetése, a képernyő bámulása sok mindent megold. Ami viszont közös a mai világ minden típusú emberében: előszeretettel mondogatják, hogy „bezzeg ezelőtt”. Van, aki tudja, más csak sejti, megint mások semmit nem ismernek abból, hogyan teltek elődeink mindennapjai, hogyan osztották be idejüket. Erről beszélgettünk a Sepsiszentgyörgyön sokak által ismert nyudíjas pékmesterrel, Diószegi Gáborral.
Gabi bátyám – aki saját elmondása szerint alig 68 éves – néhány nappal beszélgetésünk előtt telefonon hívott, arról érdeklődött, ott leszek-e Vujity Tvrtko előadásán. Nem tudtam, miért lenne ez fontos neki, de a titokra hamar fény derült. „Tvrtko székely, ozsdolai gyökerekkel büszkélkedik. Meg kellene mondani neki, a székelyeknél az a szokás, hogy az ember leveszi a sapkát a fejéről, ha belép a házba, ha asztalhoz ül. A riporter úr a tévében közvetített vacsoracsatákban sem vette le a sapkát a fejéről, esküvőn is abban jelenik meg. Ezt tanulhatják tőle gyerekeink. Nagyapám egyszer engem is meglegyintett, mikor asztalhoz ülve elfelejtettem levenni a sapkámat. Jegyezd meg, fiam – mondta –, a székely ember a tiszteletet azzal adja meg, hogy leveszi a sapkát a fejéről” – adta elő nézetét. Lám, a „bezzeg ezelőtt” az egykor érvényes szabályokra is vonatkoztatható…
Gyerek a pékségben
Édesapja 1928-ban kezdte a pékszakmát, azóta a harmadik generáció, Diószegi Gábor fia, László is süti a kenyeret. Gabi bácsi 14 éves volt, mikor azt kérdezte tőle édesapja (ez egy vakációban történt): akarsz-e pék lenni? Akart, így felvették a Csíki utcában működő, Vikáros-féle sütődébe, ahol „fehértermékeket” készítettek (édesapja is ott dolgozott), többek között az oly híres „25 banis” kiflit is ott sütötték. Ma is emlegetik, a finomság titka a „hertes” kemence volt. A padlója olyan volt, mint a tükör, szép fényes. A gyerekek feladata volt a „hertvassal” bebújni a kemencébe, s addig ütögetni az alját, míg az üvegszerű lett – idézi emlékeit. Szőcs Pista bácsi már akkor idős pék volt. Arról volt híres, hogy rendkívül gyorsan tekerte a kiflit. Két-három hét gyakorlat után tette próbára kiflitekerésben. 12 darabos „kaszlikba” kellett rakni az elkészült kifliket, és a fiatal Gábor nem vallott szégyent, még a mesternél is hamarabb végezte a munkát. Ördögfióka vagy – méltatta Pista bácsi. A fizetség akkor 700 lej volt. Nem volt alkalmazva, a pékek dobták össze a pénzt – nekik is megérte, hiszen a gyerek munkájával az egész pékség több terméket tudott előállítani.
A munka nem csak a kiflitekerésből állt. Nyolcvan- kilós liszteszsákokat kellett kihozni a raktárból, húsz métert cipelve a keverőig. Édesapja kettőt is elbírt. Egyiket nyakába vette, másikat fogával a hasára húzta, így vitte végig a műhelyen.
A pékárú akkori értékesítése is kuriózumként hat ma. A kiflit, fonott árut kétkerekű szekérre rakták, azzal vitték az üzletekbe, le egészen Szemerjáig. Kicsi Feri – egy kicsi emberke – volt a kihordó.
Szabad idő munkában és műszakon kívül
Gyerekfejjel kevés szabad ideje volt a pékmesterséget tanuló Gábornak (a pékiparból ment nyugdíjba, sőt, saját pékséget is működtetett – de ez egy külön történet lehetne). Vasárnaponként, mikor a pajtások szórakozni indultak, ő délután a pékség felé vette az utat, hétfő hajnalra készen kellett lennie a pékárunak. A könnyei is kihulltak, de menni kellett. A fizetés jól jött, a mesterséget meg akarta tanulni. Az igaz, hogy a szabad idő eltöltésére nem is volt lehetőség – jegyezi meg a pékmester. Az iparosotthonban volt néha bálozás. De oda a legtöbben olyan inasok, cselédek jártak, akik inkább amolyan „rántásfékezők” voltak. Faluról, de Kézdiről is jöttek. Az igazi iparosoknak azonban nemigen volt idejük szórakozásra.
Aki adott magára, az a Székely vendéglőbe járt (mai Sugás). Az emelet, a terasz volt a törzshely. Kedvenc itala a sör volt, az élő zene egy nap sem hiányzott. Viszont Gabi bácsi lassan-lassan „lekopott” erről a társaságról is. Egyrészt munkája, másrészt a „fejlemények” miatt. A zene táncra csábította a fiatalokat, és sokszor megesett, hogy „foglalt” kislányt akartak felkérni – főként faluról bejött, legényektől kísért hölgyekről volt szó. Sok pofon elcsattant, verekedés is kitört. Megtörtént, hogy a tele söröskorsókkal egyensúlyozó pincért is leütötték a dulakodás hevében. Volt egy-egy kicsi kár is, de minden eltörlődött – eleveníti fel a pékmester.
A kenyérgyáros időszakban „irodai bulik” is voltak. Étel, ital, jó zene, a talpalávalót a tehetségével akkor kitűnő Fábián Laciék szolgáltatták, édesapjuk a Fehér-pékségben volt raktárnok. Gabi bácsi jól emlékszik mindenre, azt is tudja, hogy abból a társaságból, korból rajta kívül még Józsa Lajos él – aki a sepsiszentgyörgyi iparostársadalom egykori életéről közöl írásokat.
A pékeknek – főleg az éjszakai váltások idején – munka közben volt 10–15 perc szabad idejük. Aki szerette, ilyenkor sakkozott. Diószegi nem volt mester a sakkban, annál inkább a malomjátékban. A malomtábla a rosta tetejére volt felrajzolva, babszemekkel játszottak. Nem volt ellenfele, megtanulta a lépések sorozatát, mindenkit le tudott győzni – emlékezik.
A foci a műszakon kívüli szabad időre maradt. Elkezdte rúgni a bőrt, de az orvos – dr. Latzin – hamar letiltotta. A mázsás zsákok cipelése ártott, az erek kidagadtak, csak a foci „hiányzott” a megdolgozott lábaknak. Később érműtéten is átesett. Édesapja birkózott. Baczoni is volt ellenfele, mindig úgy csinálták, hogy döntetlen legyen a meccs. Ha véletlenül valamelyik nyert, a következő mérkőzésen annak kellett alulmaradnia, ez volt kettejük között az egyezség – mesélte Gabi bácsi.
A rendszer „gondoskodott” arról, hogy az embereknek a munkaidőn kívül se legyen szabad idejük. Például „brigádozni” kellett a stadion építésénél. Végigcsinálták, édesanyja helyett is bement dolgozni. Nem bánja, hogy részt vett a (kényszer) közmunkában. Hiszen ennek köszönheti, hogy megismerte feleségét, aki akkoriban még iskolás leányka volt…
Sokat lehet írni az egykori világról, sokan emlékeznek, hogyan teltek a mindennapok. De már e rövid betekintő után kijelenthetjük: nem is olyan biztos, hogy a „bezzeg ezelőtt” olyan jó volt… Az viszont biztos: az emberek hozzáállása, életvitele, mentalitása más volt. Ezen kellene nosztalgiázni.
